„Úgy illik, hogy teljesítsük azt, ami igazságos”  Mt 3,13-17

Ma már hagyomány, hogy a második világháború végén a Szovjetunióba elhurcolt sváb lakosságra a dunakanyari települések együtt emlékeznek. Az idei évben Kismaros adta a helyszínt, és jöttek, Dunabogdányból, Visegrádról, Nagymarosról, Zebegényből, Verőcéről, Szendehelyről és Budapestről is. Fejérdy Áron atya meghívására Marton Zsolt váci megyéspüspök celebrálta az ünnepi misét. Prédikációjában az evangéliumi történet, Jézus megkeresztelése, a víz szimbolikája bontakozott ki. Az eseményhez méltó szolgálatot adott az énekkar és megható volt a mise végén a nyolcvanöt elhurcolt személy közül három fogságban írt levelének felolvasása a kismarosi német önkormányzat szervezésében.

Krebszné Gábor Tamara Meininger Erzsi 1945. január 9-i keltezésű, Kál-Kápolnából hazaküldött levelét idézte meg. Erzsi a levelet Liebhardt Otil közreműködésével küldte haza, mert őt életkora miatt végül Kál-Kápolnáról hazaengedték. Haza, ahová Erzsi soha nem térhetett vissza: az első halottja volt a kismarosi elhurcoltaknak. Két év múlva Erzsit testvére követte a halálba. 1947 nyarán Irma a kényszermunka során kimelegedett, hirtelen ivott, és a legyengült szervezet nem bírta: tüdőgyulladást kapott. Húsz évesen őt is temették a többiek. Erzsi levele most, 2025 karácsonyán került elő a családi hagyatékból. Meininger Zsuzsi édesanyja haláláig őrizte az egyik fiókban.

Meininger Erzsi levele

Hertai Katinka Beja Teréz levelét olvasta fel, a 2017-ben megjelent Élni muszáj című, a kismarosiak elhurcolását feldolgozó egyik kiadványból. Tercsi naplót vezetett kint és gyűjtötte, lejegyezte a rabtársaktól tanult énekeket is. 1947 januárjában írt leveléből kiderül, hogy Néder Manci akkor még élt, és hogy a kismarosiak, amennyire lehetett és hagyták őket igyekeztek együtt maradni, egymást segíteni. Ez a közösség hozta haza Teréziát: amikor a többieket 1947-ben a hazatérés reményében vagonokba terelték Tercsit az őrök leszedték onnan és elvitték azzal, hogy nem magyar, Frankfurtban született, maradnia kell a táborban. A kismarosi lányok ezt nem hagyták, addig jártak utána, kitéve magukat újabb attrocitásoknak, vagy esetleg annak, hogy ők sem mehetnek haza (!) mígnem sikerült Tercsit igazolniuk, és visszacipelniük a hazainduló vagonhoz. Valóban cipelni kellett a fiatal nőt, mert Tercsi akkor már annyit ki volt készülve attól, hogy nem mehet haza, hogy jártányi ereje sem maradt.

Beja Teréz levele

Drága jó Anyám, Kedves Húgom!

Ma vasárnap van, január 5-ike, kint esik a hó, már 4 napja erős hideg van 20-30° fok, de nekünk mégis kint kell dolgozni. Borzadva gondolok a hol- napra, vajon meddig fog ez még tartani, hiszen két év elég lenne ebből a nyomorúságból. Itt nagyon rossz helyzet van, az élelem borzasztó drága, fizetést nem kapunk annyit, ami a konyhára kell, nincs ezeknek semmijük és mégis itt tartják az embereket.

Kedves Mami, elmúlott a második Karácsony is messze távol a szülői háztól, könnyes szemmel gyújtogattuk meg a gyertyákat a karácsonyfán, elénekel- tük a Stille Nachtot, és így próbáltuk felidézni a múltat; hogy milyen nehéz volt számunkra ez az este, azt talán írnom sem kell; ezen a szent napon is dolgoztunk. Tudom, drága, jó Anyám, a te számodra is mit jelent egy ilyen nap. Mennyi sóhaj, mennyi fohász száll az ég felé, hogy a mi szenvedésünk már egyszer véget érjen, minden bizalmunk a jó Istenben, tudom, ő nem hagyja el a benne bízókat.

Édes jó Anyám, én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit nektek is szívből kívánok, a Pista bácsival vagyok még mindig együtt, és a Néder Manci is itt van, sokan vannak még itt kismarosiak a közelben, ezekkel is gyakran találkozom. Ezt a pár sort egy orosz katonával küldöm, talán így sikerül el- juttatni hozzátok, a betegekkel is küldtem levelet és fényképet, nem tudom, megkaptátok-e, mert hallottuk hírét, hogy kikutatták őket; de minden- esetre többet tudtok rólam, mint én rólatok, drága, jó Anyám. De nagyon örülnék egy pár sornak, ha lehet, kísérletezzétek meg mindenféleképpen, és írjatok egy pár sort. Nagyon nehéz napokat élünk, ezek a barmok állat módjára tartják a népet, otthon el sem tudtuk volna képzelni, hogy így is lehet élni. Nagyon kérlek benneteket, imádkozzatok sokat értem, hogy a jóságos Jézus szüntesse meg számunkra ezt a megpróbáltatást, és mielőbb vezéreljen vissza közétek.

A jó isten áldjon és óvjon meg benneteket minden bajtól, sok szeretettel csókollak mindkettőtöket.

Tercsi

A vőlegényemet, minden kedves rokonomat sokszor csókoltatok. Sztalinó, 1947. január 5.

Neubauer Rudolf polgármester dédapja, Mester József, Szepi naplójából olvasott egy részletet, a hazatérők imáját, amit Szepi 1945. január 17-én, a vagonban, még Sztalinóban jegyzett le. Az eredetileg papnak készülő fiatalember, később megnősült, s Róza nénivel 1945-ben már mind a hét gyermekük megvolt. A megszálló szovjet csapatok a házaspár mindkét tagját begyűjtötték a Müller-házba. A gyerekek maguk maradtak, de elhatározták megmentik szüleiket. Sírva és könyörögve mentek a gyűjtőhelyre. Így engedték el a katonák végül legalább az anyát. A családapának mennie kellett. Mester József végül kint, a többiek lelki vezetőjévé vált. Amikor 1945 karácsonyán hazaengedték első útja a templomba vezetett. Otthonában háromszor megcsókolta háza küszöbét, mert erre fogadalmat tett.

Mester József hazatérők imája /részlet/

Édes, jó Istenünk! Mivel háláljuk meg kegyes voltodat? (…) Szülőföldünktől messze-távol, szenvedésünk egész ideje alatt csak kérni tudtunk Tőled, s megnyugvással mondani: legyen meg a Te szent akaratod. (…) Számtalan életveszély között, s lelki harcunk tetőpontján mellettünk voltál, őrzőan- gyalaid által tartottál vissza bennünket attól, hogy az örök halál által megá- sott sírba zuhanjunk. (…) Földi szenvedésünk keserű óráiban ellened elkö- vetett vétkeinket bánatos szívvel ismerjük be, és esedezve kérünk, töröld ki azokat a múlt könyvéből. Bánatkönnyeink záloga pedig legyen a sok testi és lelki szenvedés, melyet számkivetésünk egész tartalma alatt kellett átél- nünk. (…) A jövő küzdelmes és nehéz napjait a kölcsönös megértés jegyében kísérje áldásod, hogy egyházunkat, s hazánkat híven szolgálva eljuthassunk az örök mennyei boldogságba, hol angyalaiddal és szentjeiddel együtt vég nélkül áldhassunk és magasztalhassunk, mindörökké. Ámen.

Ploieṣti, 1945. december hó 17-én

A mise után a Ciszterci rendelőnél 2010-ben felállított emléktáblánál folytatódott a megemlékezés. Megemlékező gondolatait osztotta meg Dergán Ádám a Nemzeti Emlékezet Bizottsága általános igazgatóhelyettese, Gregor Gallai a magyarországi németek képviseletében, és Vitályos Eszter országgyűlési képviselő, kormányszóvivő.

A délelőtti megemlékezést a koszorúzások zárták. Délután pedig a Kosztra Gábor történelemtanár vezette málenkij robot emléktúra idei részvevői, elhurcoltak hozzátartozói és érdeklődők gyűltek össze a Fridrik Klaudia vezette beszélgetésre.

Az estére meghirdetett Placid, avagy a játszma a halállal című előadás elmaradt az időjárás miatt, amely a tervek szerint 2026. február 25-én délben lesz látható, rendhagyó történelemóra keretében a Dunakanyar Közösségi Színtérben.

Dergán Ádám beszéde (Nemzeti Emlékezet Bizottság, általános főigazgató-helyettes):

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának képviseletében négy pontban szeretném összefoglalni Önöknek hivatalunknak a málenkij robot tragédiájával kapcsolatos fő célkitűzéseit.

Az elsődleges feladatunk a tudományos kutatás. Hiába tudunk már nagyon sokat a szovjet fogságról, az odahurcoltak tragédiájáról, a táborrendszerek kegyetlen világáról, még mindig nagyon sok olyan magyar család van, aki semmilyen információval nem rendelkezik azon felmenői sorsáról, akiket 81 évvel ezelőtt málenkij robotra vittek a megszálló szovjet hatóságok. Az elmúlt években jelentős eredményeket sikerült elérni az információs kárpótlás terén, azonban még mindig számos kérdés vár megválaszolásra, ezért a kutatásokat folytatni kell.

A második feladatunk a méltó emlékezés, az olyan rendezvények, mint amilyen a kismarosi. Soha nem szabad elfelejteni a történteket, hiszen alig van olyan magyar család, akit nem érintett a szovjet fogságba hurcolás réme. Több százezer magyar soha nem térhetett haza, ők ma is jelöletlen sírban, idegen földben nyugszanak.

A harmadik feladat a széleskörű ismeretterjesztés: a Gulág, Gupvi, málenkij robot kifejezések ma, a 21. században már kevesek által ismertek, a 20. században azonban még félelmetes jelentéstartalommal bírtak. A mai kor embere el sem tudja képzelni azokat a rettenetes körülményeket, amit 81 éve a Dunakanyar sváb településeiről erőszakkal elhurcolt férfiak és nők elszenvedtek: január első napjaiban hat nap alatt, gyalogszerrel tették meg a mintegy 130 kilométeres utat Kál-Kápolna vasútállomásáig, ahonnan marhavagonokba zárva szállították el őket a szovjet kényszermunkatáborokba.

Végezetül a fiatal generációk tudásának gyarapítására is fontos számunkra, ez a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kiemelt feladata. E cél által vezérelve alkotta meg a Bizottság a Placid, avagy játszma a halállal című színdarabot, ami Olofsson Placid bencés szerzetesről, az egyik legismertebb gulág-rabról szól, és a fiatalokat a színházi élmény mellett a korszakról szóló ismeretekkel is gyarapítja.

Sajnos az időjárás nem tette lehetővé a színdarab január 11-ei, kismarosi bemutatóját, de szervezés alatt van már egy februári, kismarosi előadás.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2025-ben, az 1945-ös, korszakváltó esztendő 80. évfordulóján Magyarország Kormányának felkérésére egy olyan átfogó, az egész Kárpát-medencére kiterjedő programsorozatot valósított meg partnerintézményeivel együttműködésben, amelyet a fenti célok szellemében valósult meg.

Gregor Gallai, a magyarországi németek képviselőjének beszéde:

Főtisztelendő atyák! Tisztelt képviselő asszony! Tisztelt Polgármester urak! Tisztelt emlékező közösség! Sehr geehrte Gedenkgemeinschaft!

„Selig ist, wer an mir keinen Anstoß nimmt.” „Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem!”

Lukács evangéliumban Jézus üzeni ezt a mondatot a börtönben sínylődő Jánosnak. És mennyire igaz ez azokra, akikre ma emlékezünk. A még velünk lévő kortanuktól és az elbeszélések sokaságából tudjuk, hogy a hosszú és fájdalmakkal, fizikai és lelki szenvedéssekkel teli évek alatt sem törtek meg. Nem botránkoztak meg Istenben, nem kételkedtek, hanem kitartottak a hitben. Elszenvedték a világháború, a malenkij robot, majd a kitelepítés borzalmait, a szovjet megszállás erőszakosságát, a vagyon- és jogfosztásokat, a sorozatos megaláztatásokat, de hittel telve imádkoztak, hogy hazajussanak vagy várták szeretteiket a háborúból, a malenkij robotból… haza.

Ők és ti, azaz mi vagyunk az elő bizonyítékai népcsoportunk mentális ellenállóképességének, annak, hogy a pozitív alkalmazkodásunk „világraszóló”, hiszen a népcsoportunkat sújtó viharok után mindig új, erős élet született. Ennek okán vagyok biztos benne: a magyarországi németségnek van jövője. Nem azért, mert könnyű, könnyebb volt a megelőző években vagy az elmúlt bő egy évtizedben annyi pénz érkezett volna a közösségünkhöz, hogy már nem kell megoldanunk semmit. Tudjuk, hogy nem volt könnyű, tudjuk, hogy a pénzből soha nem elég…

Hanem azért vagyok biztos ebben, mert minden nehézség után újra talpra tudtunk állni és van jövőképünk. De látnunk kell: ez a jövő nem ígéret egy felsőbb hatalomtól, hanem egy feladat. Egy feladat saját magunktól önmagunknak, aminek a következő lépése a tavaszi országgyűlési választás lesz, aminek az a tétje, hogy mi, magyarországi németek továbbra is magunk döntsünk a sorsunkról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves német honfitársaim!

„Du sollst nicht gleichgültig sein” – „Ne légy közömbös”. Marian Turski, a tavaly elhunyt holokauszt-túlélő szavai ezek. Ahogy ő mondta, ez kell, hogy a 11. parancsolat legyen. Most, amikor a kollektív bűnösségen alapuló, még mindig hatályos jogszabály megkérdőjelezését is elzárással sújtja egy szomszéd országban elfogadott új törvény, még hangsúlyosabban cseng ez a mondat. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy eleget tegyünk ennek a figyelmeztetésnek: emlékezünk, emlékeztessünk és így nem maradunk közömbösek múltunk tragédiáival kapcsolatban.

Az igazság nem alku tárgya. Csak akkor tudunk felelősen dönteni a jövőben, ha szembe merünk nézni a tényekkel, és nem engedünk az igazság relativizálásának. Ez ad erőt ahhoz is, hogy ne váljunk közömbössé a velünk lévő, minket körülvevő társadalmi és történelmi
kihívásokkal és akár elfogadhatatlan jogszabályokkal szemben.

Tehát, emlékeztessünk mindenkit kortól és nemzetiségtől, politikai hovatartozástól, állampolgárságtól függetlenül, hogy a bő nyolc évtizeddel ezelőtti borzalmakat megélők szenvedései, megaláztatásai ne legyenek hibavalók és ne vesszenek a múlt homályába! Hogy az elszenvedők emlékéből áldás fakadjon és soha többé ilyen ne fordulhasson elő!

Nie wieder – das gilt, das lösen wir ein, heute, morgen und für alle Zeit. Soha többé – ezért tegyünk ma, holnap és mindörökké. Hiszek abban, hogy hazánk, Magyarország azon alapszik, hogy oszthatatlanul összetartozunk, bármilyen őshonos nemzetiséghez tartozó polgár természetesen hozzátartozik az egészhez, és együtt szállunk szembe minden gyűlölettel.

Gott segne Ungarn, Gott sei vor Euch und vor den Ungarndeutschen!

Isten áldja Magyarországot, Isten áldjon Titeket és az egész magyarországi németséget!

Schönen Dank! Köszönöm, hogy meghallgattak!

Vitályos Eszter országgyűlési képviselő beszéde:

Tisztelt Emlékezők, Kedves Kismarosiak, Kedves Vendégeink!

Mindenek előtt engedjék meg, hogy külön is szeretettel köszöntsem Gregor Gallai urat, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának listavezetőjét, a német nemzetiségi önkormányzatok valamennyi vezetőjét és képviselőjét! Az, hogy ma együtt emlékezhetünk, az egyetlen méltó fejezete lehet a XX. század e szörnyűségének!

Azért gyűltünk ma össze Kismaroson, hogy fejet hajtsunk a málenkij robot áldozatai előtt. Hogy kimondjuk az elmondhatatlant, és hogy ne engedjük el a kezét azoknak sem, akik akkor elveszítették a szeretteiket – és azoknak sem, akik azóta is e veszteséggel élnek együtt.

Van egy gondolat, ami ma végig vezet bennünket: amikor valaki egy közösségnek hazudni kezd, eltitkolja valódi szándékait, onnan már csak egyetlen lépés, hogy a legkomolyabb gaztetteket megtegye vele. Mert a hazugság nem szó, hanem kapu. A málenkij robot megmutatta, mi van mögötte.

Hiszen mit is jelentett a málenkij robot? „Egy kis munka.” Két hét. Pár nap. Valami „rövid”, „átmeneti”, „könnyebb”. Ezt mondták – és ezzel csalták csapdába a falut. Monsberger Ferenc esperes – aki a Historia Domus tanúsága szerint a legnehezebb napokban is a közösség mellett állt – így idézi fel 1945 januárjának kezdetét:

„Január 2-án kidobolták, hogy minden 16-40 éves férfinak és nőnek… 2 heti robotmunkára kell jelentkeznie. Nagy volt az ijedtség az egész községben. Hova viszik fiainkat, leányainkat?”

Egyetlen mondatban benne van minden: a döbbenet, a félelem, a szülők kétségbeesése – és az a pillanat, amikor a közösség még bízik abban, hogy a hatalom szava számít. És amikor a falu vezetői, a lelkészek segítséget kértek, ezt a választ kapták: „A kapitány megnyugtatott bennünket, hogy nem fogják őket kivinni az országból… valahol könnyebb munkára fogni.”

Megnyugtatott. Ígért. Biztatott. Hazudott. Mert a valóság ez lett: „Nem 2 heti munkára, hanem bizonytalan időre Ukrajnának munkahelyeire!” Ettől a mondattól kezdve nincs mentség.

Varga Orsolya kismarosi kutatása, összegzése – amelyből ma idézek – részletesen és megrendítő pontossággal mutatja meg, hogyan működött a csapda. A Müller-féle házban azt mondták az embereknek, hogy „élelmiszerjegyért” és „engedélyért” kell sorba állniuk, de amikor beléptek, bezárták őket, és fegyveres őrök vigyáztak rájuk.” A hazugság itt már ajtózár. A hazugság itt már fegyver. A hazugság itt már fogság. És a falu tragédiája nem néhány embert érintett. A szövegben ott áll a mondat, amit Kismaros sosem felejthet. „Kismaroson nem volt olyan család, akiket nem érintett ez a tragédia.” Nincs olyan utca, nincs olyan ház, nincs olyan családnév, amelynek emlékeiben ne lenne ott egy üres hely. Egy félbemaradt élet.

Azt mondták: Balassagyarmatra viszik őket téglát pucolni, „két-három napig tart az egész”. És ezért nevezték így: „Malenkij robotnak = kis munkának.” De a „kis munka” valójában 160 kilométer gyaloglás lett korbács alatt. Fűtetlen marhavagonok, bezárt ajtók, kétségbeesett dörömbölés

Monsberger Ferenc esperes a veszteségekről is kimondja, amit kimondani is nehéz: „Vagy 20-an meghaltak Ukrajnában, 10-15-en pedig hazatérés közben. Különféle helyeken vannak eltemetve.”

Kedves Honfitársaim!

Kérem, álljunk meg egy pillanatra ennél! Mert ez nem statisztika. Ez családok szétszakadása. Anyáké, akik hiába vártak egy életen át gyermekük hazatérésére. Apáké, akiknek nem volt kit megtanítani az életre. Testvéreké, akiknek nem maradt csak emlék és kérdés: miért?

A Központi Statisztikai Hivatal 2004-es adata szerint – idézem – „Kismarosról nyolcvanhat embert hurcoltak el a Szovjetunióba.” Nyolcvanhat. Nyolcvanhat arc, nyolcvanhat élet, nyolcvanhat családi történet. És – ahogy a szöveg mondja – „kevesen tértek vissza”.

Tisztelgünk előttük! Tisztelgünk mindazok előtt, akiket elvittek. Tisztelgünk azok előtt is, akik itthon maradtak, és imádsággal, munkával, várakozással próbálták túlélni a túlélhetetlent. És ma, itt, Kismaroson, kimondjuk a családoknak: a veszteségetek nem magánügy. A fájdalmatok a közösség fájdalma.

Isten áldja Kismaros közösségét! Örök nyugodalmat az áldozatoknak! Erőt a családoknak!

Néder Sarolta