Hogy a képzeleted repülni tudjon, el kell mondanom, hogy ez a történet ebben a darabka világegyetemben játszódik, a naprendszerünkben a Föld nevű bolygón. De, hogy még pontosabb lehessen a képzelőerőd által vetített kép, hát el kell még mondanom azt is, hogy Európa szívében, Magyarország keretein belül egy poros kis faluban kezdődik az egész.
Egy gyerek, aki az utcán szalad a többiek után, nehogy valami csínyről lemaradjon, éppen a templom előtt szedegeti mezítlábas talpait, és tovább rohanva a falu kicsiny terén eltűnik egy szintén kicsiny utcácskában.
Csak a csend marad pusztán utána, és a templom.
Egy templom, amely az Egy Istenhívők valamely ágának a mentsvára, a lelke, a kitárulkozás, és az alázat színhelye. Színhelye, hiszen kevesen tudnak igazán kinyílni Isten Szentsége előtt őszintén, lélekben teljesen meztelen. Így a templom sok esetben csak színhely marad, ahol a lélek továbbra is fátylai mögül leskelődik, hátha bepillantást nyerhet egy fenségesebb világ kapuja mögé.
Pedig gyönyörű épület volt ez is, mint az ilyen helyek általában. Freskós, tornyos, harangos, és mégis csendes kis zug, ahová bemenekülhet az ember, ha nyugalmát kikezdte a mindennapi élettel járó folyamatos harc.
A szinte égig érő falakon belül egykedvűen tartották terheiket a mennyezetig érő oszlopok, és az örök mécses is egyhangúan lobogott az ég felé, mintha tudná, hogy sosem alszik el. Teljes csend uralta a termet, amely a szemlélődő ablakából maga volt a kőből faragott fenségesség, a világegyetem ablakából, pedig apró kőhalom, egy kicsi kék gömbön.
A csendet, amely még a templomban is ritka adomány, csupán halk beszélgetés, bár inkább halk pusmogás törte meg olykor-olykor. A gyónás titkokkal teli, belsőséges szertartása folyt épp. A pap csukott szemekkel hallgatta a térdeplő szégyenének kitárulkozását, majd mondanivalójának végeztével kihirdette az ítéletet;
-Tíz Miatyánk, húsz Üdvözlégy!
Lehet, hogy elég ennyi. Lehet, hogy ennyitől a lélek felkorbácsolt hullámai lenyugszanak, és mint egy hatalmas tükör visszaragyog róla a nap fénye, és az éj csillagainak ragyogása. Az elkóborolt hívő pedig újra visszatérhet a nyáj szelíd életéhez.
A pap pedig boldog ettől. Hiszen sikeres csatát vívott egy halandó ember lelki üdvéért, miközben a falakon kívül lassan, de feltartóztathatatlanul zajlott tovább az élet.
Az est leszállta aranyba öltöztette a vidéki templom égbe nyúló tornyát, arról biztosítva a körülötte élő embereket, hogy Isten csodája minden pillanatba körülveszi Őket.
Mindenből nyugalom áradt.
Az énekes madarak a munkában megfáradt lelkeknek dalolták altatóikat, a kutyák összegömbölyödve várták az éjszaka árnyait, a lovak békésen ropogtatták a jól megérdemelt zabot, a gyertyák pedig bátran lobogtak a köréjük gyűlt sötétség szemébe.
Béke honolt a tájon, a templomon, és a szíveken.
Csak a pap küzdött a szemére törő fáradtsággal. Jócskán éjfél után járt már az idő, de Ő még mindig asztala fölé görnyedve írt a parókián, amin csak magányával osztozhatott. Író, olvasó ember lévén ezek az esti órák a paradicsom eljövetelét jelentették neki. Ilyenkor az egyedüllétét Istennel osztotta meg, egy vaskos bőrkötésű naplón keresztül, amiben Ő gyónhatott a számára létező egyetlen kegyeleti forrásnak, Jézus Krisztusnak.
A szív, a toll, és a tinta szövetsége volt ez, egy szintén halandó ember lelki üdvéért, aki kérdéseivel, gyónni valóival, és vágyaival csakis Istene felé fordulhatott. Nem volt már fiatal. Szemei vörösen izzottak a gyertyák lobogásától, mégis kezei görcsösen kapaszkodtak a pennába. Hajlott hátát még az esküvői ceremóniákon sem tudta már kiegyenesíteni, keresztelőkön pedig inkább hullámokat rajzolt a megszentelendő gyermek homlokára, mintsem határozott, és egyenes vonalú keresztet. Az idő múlásával a temetéseken szinte földig hajolt az alázattól, és a tehertől, hiszen egy jó pap az egész falu bánata hordja hajlott hátán, és fáradt vállain.
Mindenkinek megvan a maga keresztje.
Az övé a falu volt. De pap lévén, vinnie kellett keresztjét egy életen keresztül, mely feszületre még százak aggatták terheiket.
Mégis mindenkire vigyázott, mint a jó pásztor, aki az éjszakába burkolózó árnyak között meglátja az elevent. A lopva osonó farkas rosszat sejtető sompolygását, amit tíz Miatyánkkal, és húsz Üdvözléggyel hajtatott vissza az erdő legsötétebb zugába.
Az Ő magányáról azonban nem tudott senki.
Kivel is oszthatta volna azt a belső világot, amin keresztül a világot szemlélte?
Kivel oszthatta volna meg csüggedését, ha a félelem lángjai megperzselték benne az angyalok szárnyait?
Talán a gyerekek. Ők még tudtukon kívül tudják, hogy, a világ értük gyönyörű. Az Ibolya nekik bontogatja szirmait, a nap nekik melengeti a tó vizét, az ősz nekik érleli a gyümölcsöt, és a hó nekik hull, hogy ártatlan hógolyók százaival szálljon a nevetés.
Szerette a gyerekeket, mint hatalmas családjának legifjabb tagjait. Gyertyák lángjait látta bennük lobogni akkor is, amikor egy-egy misén egymást csiklandozták tudtára adva a világnak, hogy nem igazán érdekli Őket a bűn. Hiszen a bűn a felnőttek nyomora, ami a gyermeki szívek ragyogásán nem tud nyomot hagyni még.
Mivel nem volt már fiatal, olyan gondolatokat is megengedett magának, amik ellen fiatalsága idején tűzzel-vassal harcolt, és nem hogy kimondani, de leírni sem merte Őket. Mostanra azonban eleresztette előítéleteit gondolatai ellen, és mert őszinte lenni Istenének.
„Bocsásd meg Istenem, hogy nem hagylak nyugodni. Bocsásd meg, hogy hangjaim hangtalanul terülnek szét a papíron, de olyannyira vágyom rád, mint ahogy a gyermek vágyik a szerető ölelésre. Mert az vagyok magamban. Egy gyermek, akinek könnyei fakadnak szépségeid előtt, aki csodálva jár erdeid, mezőid arra várva, hogy megjelenj nekem. Bocsásd meg kérlek gondolataim szertelenségét, de oly sokszor érzem úgy, hogy mennyországod fövenyén járok itt a szeretetedből megtestesült világunk kincsei között.
Mégis áhítozom utánad titkon, akár a szerelmes, ha párját nem szoríthatja magához.
Mert olykor bizony nehéz vak szemeket kérni a látásra, és süket füleknek könyörögni, hogy halljanak meg téged. Olykor nehéz a kereszt, amit a szívemre róttál azzal, hogy láthatlak, hallhatlak, érezhetlek. Szavaim a semmibe szálnak, akár a pusztába kiáltott szó, melyekre válasz helyett, csak a szél fütyül.
Elfáradtam Uram!
Vagy az ördög környékezi ezeket a sorokat, melyek egyszerűen törnek elő belőlem, mint kút mélyéről a víz, mely talán éppen úgy vágyik áldott fényedre, mint én Terád?
Nem tudom.
Nem merem megtudni.
De remélem, hogy hallasz engem, és válaszolsz majd, mikor elfogy az itt töltött időm.
Tudom, hogy csak csont vagyok, vagy egy még kisebb parány hatalmasságod kegyelmében, mint az én csontjaim, és parányaim e földi porhüvely ketrecemben, melyeket tudtomon kívül szolgálok, és tudtukon kívül szolgálnak engem.
Mégis veled tartok ahová vezetsz… ”
Efféle kérdésekkel ostromolta a végtelenség lelkét, mely csendben körülvette Őt, papírt, és pennát adva válaszul agg, reszkető kezébe, akár egy tanító, aki feltárhatja ugyan a betűvetés titkát, de diákja helyett egy szót sem írhat le, ha eljön a számonkérés ideje.
Az Ő számon kérője, pedig nem volt más, mint az Isten.
A mesterek mestere, pap lelkésze, a diák tanára, a vizsgáló, és a vizsgált.
Ezért néha, ha bátorsága engedte, válaszolt a maga kérdéseire, de még titkosabban, mint szokta máskor. Két gyertya helyett csak egyet gyújtott, közelebb hajolt a penna hegye felé, és szabadjára engedte a legmélyebb gondolatait, akár az eretnek, aki hitte, hogy Föld gömbölyű.
„Öreg vagyok már, és ezért szabad. Sosem öltem, és mégis görnyedek. Nem csak a korom hajlott meg, hanem vele én magam is.
A bűnről prédikálok én, a bűntelen.
Parancsaidat nem szegtem meg sosem, és lám mégis fejem mintha a bűn festette volna fehérre, és nem a kegyelem. Pedig az ígéreted az, hogy nincs vétek, mely elengedhetetlen. Mivel parancsaidat betartottam, így bátran kérdezek, hátha egyszer válaszolsz nekem.
Mi a bűn Istenem?
Egy láncra vert galamb a lélek, ami ketrecében senyvedez, melynek láncát (a bűnt) az eleme kovácsolta, edzette, oly keményre, és hidegre, akár a jeget a tél. S mégis tudom, hogy nincs az a tél, mely enyhülés nélkül marad. Minden jég víz volt valaha, és vízzé lesz, ha eljő a tavasz.
Mi a bűn Istenem?
Mi az a megbocsájthatatlan vétek, ami a pokol mélyére ránt?
Bocsásd meg gyermeteg kérdésemet. De van e egyáltalán az a bűn, amely minket Tőled elválaszthat?
Hiszen éltető világosságod mindenkire egyaránt ragyog. Úgy, mint a nap, vagy éjjel a csillagok. Így hát korbács a szavam, ha azt mondom; vétkesek, és bűnösök vagyunk.
Mond, Uram korbácsnak kell e lennem? S ha az is vagyok, akkor kit szolgálok vele?
Édesanyákra mondom, hogy bűnben fogantak, és bűnt fogannak!
Mégsem látom a bűnt a keresztelőn Istenem! Sem a keresztelőn, sem a temetésen, sem az esküvőn, sem az életben…
Igen. Az életben sem látom a bűnt.
Öreg vagyok már azért.
De valójában az ítélet az, ami nem az enyém. Hiszen ha azt mondom bűnös, máris ítélkezem, de azt nem tehetem. Szolgád vagyok, s nem pedig ítélő bírád. Pásztorod vagyok, s hiszem, hogy nyájam nem báránybőrbe bújt farkas falka, hanem csak emberek. A hibázás jogosultjai.”
Öreg volt már az éjszaka is mire az ágyához csoszogott.
Az ablak tükrén a gyertya lobogott, hogy az is láthassa milyen a fény, még ha oly törékeny is, mint egy apró láng a rettenetesnek, és végtelennek tűnő éjszakában. A láng végig táncolta a pap imáját a kanócon, és közben aranyba öltöztette a kicsiny szobát. A sarokban egerek motoztak, a pók töretlenül koncentrált idegszálaira, amit egy molylepke pedzegetett, a párnában a toll, pedig oly gyengéden simult az agg fej alá, mint mikor egy anya tartja kezében ép elszenderedő fiát.
A maga csöndes, és szinte láthatatlan módján zajlott az élet az ima végeztéig.
„Ámen!”
Ez a gyertya táncának is a végét jelentette nem csak az imának. A pap, akár az Isten, egy pillanat alatt megváltoztatta a világot, és a szoba sötétbe borult. Ám ez valójában nem sok mindenen változtatott. Sőt az egerek bátrabbak lettek, a pók nyugodtabb, a lepke pedig éjszakai rovar lévén kiegyensúlyozottabb.
Csak az öreg meresztgette fényhez szokott szemeit.
Legelőször a csillagok ragyogását csodálta. A csillagok, pedig az Ő szemében csodálták magukat.
„Lám csak, az ember, és a fény kapcsolta egy szétválaszthatatlan kötelék. Olyanok vagyunk, mint a lepkék. Tétován repdesünk a fény felé, ám mielőtt elérnénk, mindenképp meghalunk. Vagy azért, mert olyan messze van, hogy minden erőnk elszáll még fél út előtt, vagy pedig azért, mert megégünk, hisz minden gyertya lángja tűz. A fényt nem elérni, hanem csodálni kell…”
Egyszeriben melegség töltötte el a szívét. Boldogság. És vele együtt a hála, és az öröm. Ez a szent háromság kísérte Őt álmai kapujáig. Szeretett aludni, de nem azért, mert lusta volt, hanem azért, mert álmodni szeretett. Mintha hajón utazna egy elképzelhetetlen világ partja felé.
Szerette az aranyló partokat, a mosolygó embereket, akik egymásért éltek. Csodálta azt a várost, aminek nem volt fala, és nem volt sem vára, sem kapuja. Nyílt utcáin bárki járhatott. Senki sem volt több mint a másik, és senki sem volt kevesebb. Mindenki annyi volt amennyi, és így szerették egymást az ott lakók. Azt szerették egymásban, hogy mindenki más volt, még ha csak egy árnyalatnyit is. Ruháikat leginkább tógának lehetne tekinteni, melyek minden színben pompáztak. Volt, aki mély tengerekék ruhában járt, és volt olyan is, akit bíborszín káprázat takart.
A város közepén egy folyó kanyargott. Kristály tiszta, mintha folyékony tükre lenne annak, aki éppen bele kíván nézni. De ha csak messziről csodálta az ember, akkor a város, aranyló falait tükrözte, és felette azt a semmihez sem fogható határtalan kék eget.
Különösebben nem különbözött az e világi városoktól. Az emberek jöttek mentek. Mindenki a maga útját járta.
Emberek!
Nem az angyalok lakhelye volt ez, hanem csak egyszerű embereké.
A város két felét egy híd kötötte össze. Gyönyörűen faragott míves híd volt az. Hídfőinél hatalmas fák adtak árnyékot az éppen alattuk pihenőknek…
Majd hirtelen harsonák szólaltak, és mindenki a folyó partjára sietett. A kosarakat cipelők letették terheiket, a mesterek abbahagyták a munkát, a gyerekek pedig ujjongva szaladtak a part felé, nehogy lekéssenek eseményről.
A hídról egyszeriben eltűnt mindenki, hogy felnyílhasson, hisz hajó közeledett, melyhez foghatót addig még nem látott. Lassan sodródott, hogy az emberek nyitott szívvel üdvözölhessék a rajta utazó embert. Nem volt különösebb, mint bármelyikük. Válláig érő hosszú haját éppen úgy lengette a szél, mint bárkiét. Fehér ruháján nem csillogott arany, ujjain nem volt gyűrű, és nem tolongott körülötte szolgák serege sem. Csak állt ott a hajó hídján mosolyogva, és integetve az őt üdvözülő emberek felé.
Mégis körül ölelte valami világon túli nyugalom, és öröm.
Jézus Krisztus volt az az ember.
A pap, mikor felismerte Őt, térdre rogyva zokogott. Csak Ő sírt. Senki más. Akár egy fáradt utazó, aki viszontagságos, és hosszú útja után tudja, hogy hazaért. Megnyugodhat. Levetheti poros rongyait, és tisztán állhat Ő is a parton, hiszen egyenrangú része az Őt körülölelő világnak.
Egy fáradt lélek hazatalált…
Úgy érezte madarak szállnak vállaira, és felemelik Őt, ám nem a part felé repültek vele, hanem vissza az álmok tengerének innenső felére. Ébresztőt dalolt a reggel. A lelke azonban még mindig remegett az izgalomtól, és attól, hogy vissza kellett jönnie. A teste nehezen engedelmeskedett. Az álomban érzett könnyedséget felváltotta az izmok sajgó nehézsége.
„Bárcsak újra ott lehetnék! Bárcsak újra ott lehetnék Veled!”
Május közepe felé járt már az év törhetetlen folyama. Megszokta már, hogy az évek hetekké sorvadtak. Nyolcvankét tél, nyolcvankét nyár, nyolcvankét ősz, és nyolcvanhárom tavasz suhant el már mellette, mióta először pislantott a világra, és amióta az eszét tudta mindig az emberek segítségére volt. Miután pap lett, az életét jól kitaposott kerékvágásban járta. Reggeli ima a léleknek, reggeli a testnek, reggeli újság az elmének, majd belevágott a falu ügyes bajos dolgainak intézésébe.
De ezen a mai reggelen nem így történt.
Csak a reggeli imáig jutott, és szép idő lévén rövid sétára indult a folyó partjára, hátha eljön érte a csoda.
Hátha…
Az út nem volt rövid. Neki. A falubeli gyerekek ugyan még ki sem pirosodnak egy ekkora távolság lefutása után, de Őt már megviselte a járás is, és futni, bizony, már álmaiban sem tudott. De azért többszöri megállás után valahogy mégis odaért. Olykor még hálás is volt, ha egy-egy falubeli feltartóztatta, egy-egy jó szóért.
A vízparton ős öreg fák nyúltak a folyó fölé. Életciklusukban ott tartottak, ahol Ő, és szintén sok vihart elszenvedtek már, és talán téli álmaikban Ők is azokon az aranyló partokon állnak, ahol az atya is ezen az éjjen. A nap sugarai, lándzsákként fúródtak a földbe a levelek ezrei között, életre ösztönöve az alant elterült növények ezreit. A víz lassú sodrással haladt a maga medrében, és partjait is ilyen lassúsággal emésztgette. Talán egy métert is haladt már amióta az atya idekerült. A felszínét csak ritkán törte meg valami éppen belehulló levél, ami csak egy kis időre korbácsolta fel az egyébként tükörsima felszínt.„Gyönyörű minden! Minden gyönyörű!”
És ez a gyönyörű minden, most kinyitotta az öreg szemét az élet csodájára, és szemei alá könnyeket csaltak. Az öröm könnyeit. Amit csak az ismerhet, aki nehéz terhét tette le örökre, vagy aki hosszú út után áll meg az otthon kapujában.
„Gyönyörű minden, és minden gyönyörű!”
És ez a minden, ami gyönyörű, felemelte Őt. Kioldotta fekete rongyai, és elhasznált teste béklyójából, és messzi helyre vitte, egy szempillantás alatt…
Egy szempillantás alatt…
A part felé szaladt…
2014-02-09
Itthon!
