Interjú Embey-Isztin Dezsővel az Országos Onkológiai Intézet Fájdalom Ambulanciájának osztályvezető főorvosával
Embey-Isztin Dezső 1973 óta dolgozik az Országos Onkológiai Intézetben, 1988 óta aktívan gyógyít az általa létrehozott Fájdalom Szakambulancián. A Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi docense, szakterületéből rendszeresen tart előadásokat. Tagja több magyar és külföldi orvostudományi társaságnak. Idén március 15-én vehette át a magyar állam legmagasabb elismerését a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést. Kismarosi otthonában beszélgettem vele élethivatásáról, a korszerű fájdalomcsillapításról.
Amikor családban, barátok, kollégák között felemlegettük, hogy kitüntetést kapott, mindenki azonnal úgy reagált, hogy megérdemelte, és hogy ideje volt már. Pontosan, miért kapta ezt a magas rangú elismerést?
Valóban mindenütt olyan reakciókat kapok, hogy már régen indokolt lett volna. Ennek örülök, mert ez azt jelenti, hogy nem politikai okból, hanem szakmai alapon kaptam. Olyan dolgot vezettem be Magyarországon, nevezetesen a korszerű fájdalomcsillapítást, amely korábban nálunk teljesen ismeretlen volt, és amely ma már egy olyan külön szakterület, mint mondjuk a belgyógyászat.
Hogyan került az onkológiai intézethez?
1970-ben kerültem Kismarosra körzeti orvosnak, de két év alatt szószerint belebetegedtem, hogy nem kórházban dolgozom. Feleségem ekkor átvállalta a körorvosi feladatokat, igazából neki köszönhetem, hogy el tudtam helyezkedni az onkológián aneszteziológusnak. Két gyermekünk megvolt már, de még nagyon kicsik voltak. Beja Pepi néni segített a gyerekek őrzésében, míg a feleségem a rendelőben dolgozott.
Hol találkozott először az ambuláns fájdalomcsillapítással?
Édesanyám testvére Strasbourgban élt, egy jónevű gimnáziumban tanított. Egy orvos szülő ismeretsége révén küldtek nekem egy meghívót, kinti ösztöndíjra. Igen ám, de akkor nem lehetett egy szocialista országból egyből Franciaországba menni, úgyhogy hat évig vártam az útlevélre. A franciák ezt egyáltalán nem is értették, ha valakit meghívnak, miért nem tud kimenni. Végül is 1980-ban jutottam ki egy évre. Az aneszteziológiai tanszéken volt egy három orvosból álló csoport, akik – nagyon kezdeti módon – végezték a korszerű fájdalomcsillapítást. Nekem teljes új volt ez a terület, addig nem is tudtam, hogy létezik. Itt a vezető orvos mellett dolgozhattam, aki Liverpoolban szedett össze valami tudást. A korszerű fájdalomcsillapításnak az eredete ugyanis egy olasz származású orvostól, John Bonica-tól származik, aki az Egyesült Államokban tevékenykedett, és a második világháború sebesültjeinek ellátása alatt fejlesztette ki a módszert. Ő a pápája ennek az egésznek, mindenki tőle tanult lényegében, az 1953-ban megjelent angol nyelvű könyvéből, amely Bibliának számít a területen.
Miből állt a tanulás Franciaországban?
A doktor mellett asszisztenskedtem, és figyeltem arra, mit csinál. A gyakorlati tudás mellett pedig éjjel-nappal tanultam. Volt is rá időm, ugyanis a családot nem engedték ki velem. Egy év után hazajöttem és természetesen mondtam az onkológia akkori vezetőjének, Echardt professzornak, hogy szeretnék ezzel foglalkozni. Igent mondott, de nem kaptam hozzá semmit. Sajnos makacs természetem van, és azt gondoltam, akkor is nekifogok. Úgyhogy, munkaidő után, este, meg szombat, vasárnap próbáltam elkezdeni a kezeléseket. Az onkológián egy munkaidőben sebészeti műtőként szolgáló helyiségben, nagyon kezdetleges felszereléssel kezdtem meg a működésemet. Az eredmények viszont nagyon hamar jöttek. Olyannyira, hogy nyolc év alatt többet dolgoztam más kórházakban, mint az onkológián. Hívtak mindenhova. Sokszor utaztam hétvégén vidéki városokba is beavatkozást végezni.
Meddig tartott ez az időszak?
1988-ig, akkor megnyílt az onkológián az önálló szakambulancia a korszerű fájdalomcsillapítás számára, és annak a vezetője lettem. Ott már nagyon jó felszerelést kaptam. Attól fogva állandóan ezt csinálom, nagyon szeretek dolgozni. Külön műtőm van, nem is teheti más be ide a lábát.
Említette, hogy jöttek az eredmények, melyek voltak ezek?
Vannak olyan fájdalmak, amelyeket enyhíteni lehet, de megszüntetni nem. Olyan is van, hogy semmiféle gyógyszerrel vagy műtéttel nem lehet megoldani. A korszerű fájdalomcsillapítás révén egy tűvel és egy vegyi anyaggal – természetesen megfelelő helyre beadva – ki lehet kapcsolni az ideget. Van olyan beavatkozás, amellyel egy másfél órás, sok vérveszteséggel járó műtétet lehet kiváltani öt perc alatt. Ezek többnyire ambuláns kezelések, a betegek nagy része már ott nálam megszabadul a fájdalomtól. Azért azt fontos tudni, hogy nem minden fájdalmat lehet ezzel a módszerrel elmulasztani. De az biztos, hogy sok esetben olyan eredményeket lehet elérni, hogy gyógyszerre sincsen szükség a fájdalommentes állapothoz. Nemcsak az onkológia fájdalmakat, hanem más krónikus fájdalmat is meg lehet vele szüntetni, szinte azonnal, vagy rövid időn belül. Ezt persze nagyon nehéz elhinni, de így van. Rengeteg beavatkozást végeztem el, van olyan betegségfajta, ahol 6000 idegblokkolást végeztem el. Természetesen készítek statisztikát. Naponta körülbelül 4-5 beavatkozást hajtok végre, a legtöbbet onkológia betegeknél, de nem kizárólag, kezelek gerincbeteget, ideggyulladást, érszűkületet, isiászt, vállizületet.
Mire a legbüszkébb?
Arra, amit egyedül végzek a világon. Erre a beavatkozásra akkor van szükség, ha egy rosszindulatú daganat a szeméremcsontot és ülőcsontot támadja meg. Ez olyan fájdalommal jár, hogy a beteg nem mer megmozdulni sem. A kezelés után teljesen fájdalommentes lesz a beteg körülbelül 3-4 hónapig. A kezeléseket pedig meg lehet ismételni akárhányszor. Volt olyan neves színész betegem, aki a beavatkozás után újra színpadra tudott állni. Egy másik betegem csak négykézláb tudott már enni. Ágyban feküdni sem tudott a fájdalomtól. Aztán felhívott, hogy napokig ágyban maradt, annyira élvezte pusztán azt, hogy végre feküdni tudott. Nagyon jelentős eredményeket lehet elérni. De sajnos nagyon fáradságos munka megtanulni, óriási koncentrációt igényel, ráadásul kockázatos a beavatkozás, hibázni nem lehet.
Mi a kockázata a beavatkozásnak?
Nagyon pontosan kell tudni az anatómiát és egy sor más dolgot. Ha nem jól csinálja valaki, annak végzetes hatása is lehet, meghalhat a beteg, vagy lebénulhat. Én negyven éve tanulom. Minden beavatkozásnál ugyanúgy koncentrálok. Hiába van rutinom. Ezért aztán nem meri senki sem elkezdeni. Így a teljes magyarországi vertikum nálunk van az onkológián, holott minimum minden megyében lennie kellene fájdalomcsillapító ambulanciának.
Akkor nem lesz, aki folytassa a módszert Magyarországon?
Képzelje el, hogy a nyakon elvégzett beavatkozást az orvos eltéveszti és a beteg meghal. Volt ilyen eset. Ott a beavatkozást inkább megtiltották, minthogy megtanulták volna. Volt olyan is, hogy az Egyetem Szemészeti Klinikájáról szirénázó mentő hozott hozzám beteget egy blokád végzésére, amelyet az egyetem Klinikáin senki nem vállalta elvégezni. Ha én nem leszek, az onkológiai szakambulancia megszűnik. Az orvosi egyetemen nincs ilyen fakultás. Pedig nyugaton ez elit szakma, Németországban, Ausztriában is, de a cseheknél és a lengyeleknél is előbbre vannak már, pedig mindenki lemaradásban volt hozzánk képest.
Negyven éve kizárólag krónikus betegekkel foglalkozik. Hogyan töltődik fel?
Először is vonattal járok, hogy olvashassak. Sokat járok koncertre, ez érthető, mert a legnagyobb lányom fuvolaművész. Gyerekkorom óta úszom, megszoktam a sportot, biciklizek, teniszezek, ha nincs sport, nekem vége a világnak.
Néder Sarolta
