Néhány (talán tucat) ember szombaton leereszkedett az Óhegyi út melletti árokba.

Romantikus sétát lehetne tenni egyébként egy ilyen árnyas, vadregényes helyszínen (ha még nem jártál arra: árnyas, vadregényes helyszín az Óhegyi, egy hűvös horhos), de a leereszkedőknek dolguk volt ott. Azért mentek, hogy mások (olyanok, affélék), amolyan egyszerű lelkek szomorú cuccait halomba rakják ott az árok alján.

Romantikus séta helyett most botladozás van. Rohadó szőnyegben, hullámpalában, állattetem bomlástermékében, rozsdás kishűtő mellett, drótkerítés szálai közt. Egyszerű életek megemésztett tárgyai ezek. Háztartások ürüléke. Techno-guanó. Mindemellett társadalom- és jellemrajz is.

Mire odaérek, egy tapasztalt ipari alpinista már épített egy egyszerű emelőszerkezetet. Ezzel jut ki az árok aljából a szélére a Mások sokadszorra bezsákolt cucca. Amit az árokból felböfiztetünk azt két teherautóra szortírozzuk: egyikre megy a veszélyes hulladék, másikra meg a kommunális. Meg minden más, ami nem veszélyes. Csak csúf. Mondjuk manapság a csúfság is veszélyes. (Nem mintha a szépség veszélytelen lenne. De a szemét azért csak csúf.)

Aztán verejtékezünk egy-két órát. Elsősegélynyújtásként gondolok rá, de nem vagyok benne biztos, hogy ki nyújtja kinek ezt az elsősegélyt. Kicsit túlzónak érzem, hogy én mentem meg az árkot a szeméttől. Inkább az lehet, hogy maga a helyzet ad mesterséges lélegeztetést a lelkiismeretemnek. Végül aztán tele lesz két kisteher-plató.

Az árok kiöklendezhette magából az egyszerű embertársaink okozta fertőzés egy részét. Részben megkönnyebbült. Részben, mert maradt ott még ebből a megtestesült  jellemtelenségből, ebből a hányavetiségből. Az árok oldalába beépült betonnal és téglatörmelékkel nem tudtunk mit kezdeni. Az állattetemekkel pedig nem mertünk. Külön okok, ugyanaz a végeredmény: ezek ott maradtak.

Arra gondolok ott, hogy takarítani jóleső munka. De nem befejezhető. Különben nem kellene rendszeresen pakolni, seperni meg mosni otthon se. Pedig szoktunk. Gondolom azok is szoktak, akik az árokig jutnak csak a szemetükkel. De egy idő múlva náluk (ezeknél) is poros lesz a szekrény, meg az otthon kukát használóknál is. A por nem válogat. Az leszáll mindenkire. (Mégse tartjuk isteni áldásnak. Ahhoz nem elég az egyetemes alászállás tulajdonsága önmagában. Elkalandoztam.)

Szóval a takarítás ilyen permanens emberi tevékenység. Otthon, fejben, szívben vagy itt az ároknál is mindig lehet. Kell. Az egyszerűek (boldog lelki szegények, ostobák, gonoszok, esetleg e jelzős szerkezetek tetszőleges kombinációival élők) úgyis jönnek és suttyomban, fű alatt (lásd még: alattomosan) úgyis bedobják a megunt dolgaikat az árokba. Pedig az majdnem annyi tervezés, mint olyan helyre tenni, ahová a megunt dolog való. Ha rosszul “van kivitelezve” egy ilyen árokba hajigálás (értsd: rajtakap valaki), akkor az kellemetlen lehet. Járhat megvetés érte, például. Elterjedhet a hajigálóról, hogy mekkora egy barom. Egy tahó. Szóval meg kell tervezni és jól is kell végrehajtani egy ilyen akciót, ha az ember nem akar magán bélyeget. Pontosabban el akarja kerülni annak nyilvánosságát, hogy ő egy barom. Egy tahó. Ugyanis ha elég sunyin, észrevétlenül, lapulva, ha kellően gyáván, megfelelően mennyiségű félelemből gyúrt óvatossággal dobja be/el/ki a szemetét, akkor nyert ügye van. Számára ez a probléma elillan.

Ő (az effajta, az ilyen) ezen a ponton megszűnik érzékelni többé a saját mocskát. Nem látja, tehát nincs. Egyszerű, letisztult világkép. Hasonló lehet a pszichológiája annak is, amikor valaki becsinál, de megszokja a szarszagot maga körül. Aztán kevesen mosolyognak utána.

Mire ezt végiggondolom (értsd: kidühöngtem magam) a többiek szedelőzködnek. Meg vagyunk dicsérve egymás által, kézfogás, vállszorítás, megnyugtató eufória. Ebben a pillanatban lelkiismeretfurdalás nélkül érezheti az ember, hogy ő JÓ. Mindenki más is ezt vágyja, mindenki mindenkit megerősít, a csoporttudatunk egyik alappillére a nagy, közös jóság. Mi több, közösségi ez a jóság. Egyikünk se szégyelli azt a néhány a pillanatot. Fürdünk az elismerésben és nem teljesen érdemtelenül. Az egész olyan valóságos.

Aztán becsúsztatom a slusszkulcsot, elfordítom, és az automata szívató miatti elégtelen égés terméke kilökődik a kipufogón. Jó volt az előbb az a sok kézfogás, meg csillogó szemek, de a motorhanggal együtt érkező klímaszégyen viszont otthonosabb.

A gyűjtést szervezte Kondorosi Gergő, alpinos tudással, teherautóval támogatta Keresztes Róbert. Néhány szóban túlgondolta Lakatos Péter.

(Az utolsó képen nem az összes szemétszedő látható, néhányan az árok teljes hosszán végigmenve az Óhegyi út elején hordtak ki gumiabroncsokat. Ők ott várták a megrakott kistehereket. Nektek is köszi srácok!)

Fotók: Keresztes Róbert és Aradi Szilveszter

Köszönjük a másik autót meg a hulladékkezelés költségeinek viselését az önkormányzatnak!