Immár negyven éve oktatja-neveli az alsó tagozatos gyerkőcöket Rudolfné Villám Krisztina, azaz Kriszta néni. Azt mondja, pedagógusként megtalálta a helyét, folyamatosan hajtja a kíváncsiság, és szeretné kihozni a lehető legtöbbet a diákokból. Mert minden gyerek más. Amikor bajban volt, gyakran a gyerekek segítették ki belőle. Azt mondja, hogy fontos az empátia és a humor, az odafigyelés és a szeretet – ez a pálya olyan, hogy szeretni kell a gyerekeket. Ilyenekről beszélgettünk.
– Mi vezette Kriszta nénit a pedagóguspályára?
– Tulajdonképpen mindig, már gyerekként is szerettem tanítani. Amikor bekerültem az első osztályba, egy nagyon jó pedagógust kaptam, Győri Mária nénit. Ez a ’60-as években történt és én balkezes voltam. Ez akkor, ugye, nem volt megengedhető, abban az időben még átszoktatták a gyerekeket a jobb kézre. Ám ez a pedagógus azt mondta: „próbáljuk meg a balkezes írást.” Így is lett, így ma mindkét kezemmel tudok akár egyszerre írni. Ez, azon kívül, hogy „cirkuszi mutatványként” megmutatom a gyerekeknek, akkor jön jól, ha mondjuk az egyik kezem éppen fáj. Az átszoktatott gyerekeknél sok probléma adódhat később, hiszen a balkezesség-jobbkezesség az agyféltekék játéka. A mostani osztályomba öt balkezes jár, és mind nagyon kreatívak. Visszatérve a kérdésedhez én otthon a babáimnak és a tőlem kisebbeknek, a húgomnak, meg a húgom barátnőjének „letanítottam” az aznapi iskolai tananyagot. Édesapám azt szerette volna, ha gyógyszerész leszek, de én nem akartam, mert azt gondolom, hogy a gyerekek között nagyobb a szabadságom.
– Utólag hogyan látja? Jól döntött?
– Megtaláltam azt, amit sok ember akár élete végéig keres. A helyemen vagyok, nekem ez való. Megvannak a módszereim és tulajdonképpen mindegy, milyen könyvből tanítok. Eljutottam odáig, amikor már tudom, hogy egy átlagos gyerek hogyan tanulja meg a legjobban az adott tananyagot, vagy például olvasni. Most lesz huszonöt éve, hogy igazgatóhelyettesként is kiveszem a részem a munkából. Amikor Nagymaroson elkezdtem dolgozni, még olajos padló volt, meg harminchat gyerek a teremben. Az egész úgy kezdődött, hogy a főiskola utolsó évében az akkori igazgató kikért, és tulajdonképpen bedobott a mélyvízbe. Így kerültem egy ottani második osztály élére. Többek között a ma már kismarosi Baradlai Klári is az osztályom tanulója volt, akinek a kisfiát tanítom még két évig, míg nyugdíjba nem megyek. Ez egy szép kerete a pályámnak. Nemrég jártam egy osztálytalálkozón ennél a legelső osztályomnál. Érdekes volt, ahogy ott ült a sok felnőtt ember és nekem beugrottak azok a nyolc-kilenc éves kisgyermek arcok a nevekkel együtt.
– Sok pedagógusnál jelennek meg előbb-utóbb a kiégés jelei. Kriszta néniben mi tartja a lelkesedést az évek során?
– Talán a kíváncsiság. Minden csapat más. Az izgat, hogy ki tudom-e hozni belőlük azt, ami bennük rejlik. Minden egyes csapat és minden egyes év egy új feladat. Minden egyes gyerek más, ezért más minden osztály. Izgalmas. A szülők rám bízzák a gyermeküket, és nekem az a dolgom, hogy kihozzam belőle a legjobbat vagy észrevegyem, ha valami probléma van vele. Én már augusztus 20-a körül többet gondolok az osztályomra, mint nem. A másik dolog, ami folyamatosan izgalomban tart, az ad hoc problémamegoldás. Az iskola nem egy állóvíz, ahogyan sokan gondolják. Mindig akad valamilyen probléma, amit rögtön meg kell oldani. A pedagógus szakma valahol egy folyamatos válságmenedzselés is. Egyébként többször lett volna lehetőségem otthagyni a pályát, de a gyerekek őszinték: ha egy kicsi gyerek szeret, akkor ő tényleg szeret, és ezt ki is fejezi. Volt az életemnek néhány olyan szakasza, amikor igenis a gyerekek húztak ki a gödörből. A kicsik azonnal olvassák a hangulatomat, megérzik, ha valami bajom van, és hatalmas szeretettel tudnak körbevenni. Hozzám az alsó tagozatosok állnak legközelebb, itt a szerepeket tekintve lehetek mama, nevelő és sok más is. Ebbe belefér a popsimosás (még elsőben), vagy hogy észrevegyem, hogy a gyereknek éppen nincs uzsonnája, nem hozott tízórait.
– Hány osztályt vezetett Kriszta néni a negyven év alatt?
– Nagymaroson kettőt, Verőcén egyet, Kismaroson pedig ’83-’90-ig hármat, ’90-től napjainkig pedig a negyediket, ez összesen tíz. Pont azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy hová tűnt az a negyven év. Olyan gyorsan elment, hogy én tulajdonképpen észre sem vettem. Az életkorom nem érdekel, mert úgysem érzem magam annyinak, amennyi vagyok. Én ezt a negyven évet nem úgy élem meg, hogy ez húha, de sok. Egyre fiatalabbnak érzem magam lelkileg, még ha fizikális korlátaim akadnak is. Nem érek rá a nyavalyáimmal foglalkozni. A jó pedagógus a nyári szünetben beteg. A gyerekek között fiatal marad az ember és sok újat tanul, mert nem akar lemaradni, egy pedagógusnak illik naprakésznek lenni. Ezért is tanultam meg például a számítógépet kezelni és rákattantam a facebookra is.
– És az okostelefon?
– Azt nem szeretem. Nekem egy nagyon buta telefonom van, ami arra jó, hogy felhívjanak, illetve, hogy én tudjak hívni rajta bárkit, de egyébként nem szeretem, ha pórázon tartanak, nem szeretem a függéseket. Sok fiatal, aki okostelefont kap, egyfolytában azt nyomkodja és így egy csomó mindenről lemarad. Mindent a kijelzőn keresztül néz, így beszűkül a látóköre. Ez szerintem egy ketrec. Én mindenben a totálképet szeretem.
– Mások most a gyerekek, mint harminc-negyven évvel ezelőtt?
– Teljesen mások. Először is rengeteg információ éri őket. 1975-ben, amikor tanítani kezdtem, tévéje ugyan már mindenkinek volt, de javarészt fekete-fehér. A gyerekek rengeteget olvastak, sokkal többet, mint ma. A Tüskevár és az ehhez hasonló könyvek olyan messze állnak a mai gyerekektől, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem is értik az akkori problémákat, hiszen legalább közel abban a miliőben kellene élniük ehhez. A világ is túlpörgött, így ők is, de azért a gyerek, az gyerek most is. A régi Kismaroson mindig igényesek voltak a szülők, hogy a gyerek tanuljon, megkövetelték, hogy teljesítsen és ehhez minden támogatást megadtak a pedagógusnak, maximálisan megbíztak benne. Aztán a gyerekek nem az üres lakásba mentek haza, mert otthon voltak a nagyszülők, akik várták őket meleg étellel, meleg szobával, ahol nyugodt körülmények között megtanultak, és – emlékszem – rengeteget játszottak. Most is járnak mindenféle különórákra, foglalkozásokra, de az az igazi, szabad, kötetetlen, önfeledt játék, ami nincs felülről szabályozva, egyre kevésbé jellemző. Bejön a gyerek a suliba félnyolckor, itt marad délután négyig, utána különórákra megy, hazaesik este hétre, aztán vacsorázik, leül a tévé vagy a számítógép elé, majd megy aludni. A szülők rengeteget dolgoznak, és talán zárkózottabbak, bizalmatlanabbak is a családok, nem tudom. Azt gondolom, hogy a nyolcvanas években még jobb volt gyereknek lenni. Ma ugyan folyamatosan kommunikálnak a gyerekek, de nem face to face, inkább csak virtuálisan. Nincs benne személyesség.
– Mindez tetten érhető a gyerekek személyiségében?
– Inkább az tűnik ki, ha valaki sokat olvas. Kapásból kiszúrom az osztályban az ilyet. De nem panaszkodhatok, mert nálunk viszonylag sokan járnak az iskolai könyvtárba.
– Akadnak olyan kezdeményezések, amelyeknek az a célja, hogy megszerettesse a gyerekekkel az olvasást és ennek érdekében a klasszikus kötelező olvasmányok helyett maiakat ajánl. Megvalósulnak ezek?
– Igen, az új kerettanterv szerint már teljesen mások a kötelező olvasmányok. A mostani harmadikosok az első olyan csapat, akikre ez vonatkozik. Jelenleg éppen Rumini-lázban vagyunk, Berg Judit gyerekkönyveivel próbálkozunk. Úgy próbálok kedvet adni az olvasáshoz, hogy órán elkezdem olvasni a fejezeteket, majd félbehagyom. A gyerekek pedig szerezzék meg és olvassák el, ha felkeltette az érdeklődésüket. Szerintem teljesen mindegy, hogy mit olvas a gyerek, csak olvasson. Volt olyan osztály, ahol „A gyűrűk urát” kezdték el feldolgozni. A lényeg, hogy ha egyszer megszereti egy hozzá közel álló könyvön keresztül az olvasást, akkor új világok nyílnak meg számára.
– Kriszta néni szerint mi kell ahhoz, hogy valakiből jó pedagógus legyen?
– A legfontosabb, hogy szeresse a gyerekeket. Lényeges az empátia és a problémamegoldó képesség, minden helyzetben fel kell tudnia találni magát. Észre kell tudni venni, ha valami problémája van a gyereknek. S legyen a pedagógusnak humora! Érezze, mikor sok belőle a gyerekek számára és mikor kell felpörgetni őket. Az oktatásnak a neveléssel kéz a kézben kell járnia. A pedagógusnak előadói képességekkel kell rendelkezni ahhoz, hogy az időnként száraz tananyagot úgy közvetítse a gyerekek felé, hogy megértsék és megtanulják. Egy elsős-másodikos kisgyermek nem azért tanul, mert tudatában van annak, hogy egyszer majd szüksége lesz arra a műveltségre, amit az iskolában szerez, hanem a pedagógus kedvéért teszi. Egy mosolyért, egy elismerésért, egy dicséretért. Ezekkel szárnyakat lehet adni a gyerekeknek. Valamint nem szabad beskatulyázni senkit, mindig esélyt kell adni a fejlődésre, hiszen minden gyerek más, másként érik.
– Mindezt meg lehet tanulni egy tanítóképző főiskolán?
– Nem, bár az is igaz, hogy mi annak idején igen alapos és jó képzést kaptunk. Eleve jeles volt a minimumszint, amivel felvettek valakit.
– Mint az fentebb elhangzott, a pedagógus számára is fontos a folyamatos fejlődés. Mi szükséges ehhez?
– Ha az ember ismeri önmagát, tudja, hogy mik az erősségei és mik a gyengéi, az mindenképpen jó. Ezek persze változnak is az idő előrehaladtával. Nekem most biztos, hogy nem azok az erősségeim, amik húsz évvel ezelőtt voltak.
– Mik a tervei Kriszta néninek, ha nyugdíjba megy?
– Agyilag próbálok hozzászokni a gondolathoz és próbálom kitalálni, hogy mi az, amivel a napjaimat töltöm majd. Szeretnék továbbra is a Vilcsek Alapítvány munkájában részt venni. Aztán, ugye, született egy unokám, Ádika. Egy csodalény. Sokat vártam rá. Sokat járom vele a vidéket, egyelőre babakocsival, és olyan helyekre jutok el, ahová ezelőtt alig-alig, vagy egyáltalán nem. Ezek lassú séták, ahol lehet mozizni, megcsodálni Kismarost és környékét. Ádi tehát természetesen az első helyen szerepel majd a nyugdíj ideje alatt, de nagyon szeretek kertészkedni is.
– Mindegy, csak nevelni lehessen?
– Igen, elültetni a magot, gondozni, nevelni egészen kicsi kortól felfelé, majd „learatni a termést”. Én mindig megsiratom a ballagó nyolcadikosokat, ha tanítottam őket. Amikor egyszerre kellett búcsúznom a negyedikeseimtől, mert felső tagozatosok lettek, illetve a nyolcadikosoktól, akik szintén az enyémek voltak, az egy valódi gyásznap volt számomra. Akiket tanítottam, azokon továbbra is rajta tartom az egyik szemem, még ha ők nincsenek is tudatában ennek.
– Sosem fáradt, Kriszta néni?
– Egy kismarosi ember évekkel ezelőtt azt mondta nekem: „Miért menne nyugdíjba, magának ez az élete!” Szeretem csinálni, ez az igazság. Persze előfordul, hogy elfáradok, amikor sok minden összejön, de igazándiból addig jó, amíg a pedagógus, ha a gyerekekkel van, kint hagyja a problémáit, és úgy megy be az osztályba, hogy csak feléjük fordul.
Révuti Norbert
