Herth Piroska a Málenkij robot emléktúráról
Az idén hatodik alkalommal indultak útnak a Málenkij robot emléktúra résztvevői, hogy az 1945 telén a Szovjetunóba kényszermunkára elhurcoltak lábnyomain járva tisztelegjenek és emlékezzenek a Zebegénytől Kál-Kápolnáig tartó mintegy százhúsz kilométeres távon. Györei Gyuláné Herth Piroska az édesanyja, nagynénje és megannyi rokona révén érintett kismarosi. Régóta tervezte, végül ez év január 3-án csatlakozva a csapathoz végiggyalogolta az utat.
– Piroska néni, hogyan találkozott a kezdeményezéssel?
– Már az első alkalom óta figyelemmel kísérem, ám eddig nem volt elég bátorságom hozzá, hogy csatlakozzak, vagy épp a munkám miatt nem nyílt alkalmam rá. Idénre azonban minden összeállt. Nagy dilemmát jelentett számomra, hogy 1945-ben tizenhattól harminc éves korig vitték el a nőket, én pedig már igencsak elmúltam annyi. Kiderült azonban, a kondíciómmal nincs semmi probléma.
– A család mit szólt a tervhez?
– A kisebbik lányomnak, Katának említettem először. Rábólintott, de kikötötte, ő csak egy napra kísér el. Végül jelentkezett a nevemben is az útra, ez volt a karácsonyi ajándékom tőle.
– Érzelmileg mit jelentett legyalogolni a távot?
– Először egyfajta kihívásnak éreztem, a legelején szinte sportnak. Mindvégig vitt előre a kíváncsiság, aztán a vége, az tényleg nehéz volt, amikor odaértünk Kál-Kápolnára, a vasútállomásra. Nálam el is törött a mécses. Néder Ferenc, aki Gyöngyöstől jött velünk, vigasztalt, hogy ne aggódjak, tavaly ő ugyanígy járt. A tapasztaltabb emléktúrázók már előzőleg említették, hogy a vége nehéz. És tényleg. Szerencsére nem tehervonat futott be épp az állomásra. Egy ilyen út kihozza az emberből az érzelmeket.
– Fizikailag mennyire bizonyult megterhelőnek a gyaloglás?
– Elfáradtunk, hosszú volt. Kosztra Gábor szervező szándéka az, hogy ne váljon kirándulás jellegűvé az út. A málenkij robotra elhurcoltak közül némelyek úgy emlékeztek, hogy hat nap alatt tették meg a távot, mások két hetet említenek. Mi három nap alatt jártuk meg a százhúsz kilométert. Január 3-án, nyolc órakor csatlakoztunk a zebegényiekhez és a nagymarosiakhoz, majd este ötig megállás nélkül, egyfolytában gyalogoltunk. Aki akart, közben ehetett és ihatott. Az első napokban még az elhurcoltaknak is volt mit magukhoz venniük, hiszen „kicsi munkára” vitték őket, legalábbis ezt mondták nekik és még otthon csomagoltak az útra ennivalót. Később a különböző településeken, ahol megálltak, megint csak kaptak némi ételt a helyi lakosságtól.
– Odakint, Ukrajnában viszont már kevésbé…
– Valamennyi azért ott is jutott nekik. Huszonöt deka kenyér volt a fejadag, időnként híg leves pár darabka káposztával vagy sózott hal, amire rengeteg vizet ittak. Ebből is lettek aztán gondok.
– Előjöttek-e a túlélők által elmondottak a túra alatt?
– Vacsora után rendszerint leültünk beszélgetni, mesélgettük az otthonról hozott történeteinket. Mivel Kál-Kápolnáig mindenki elmondta, amit akart, inkább befelé fordultunk, kicsit széjjelebb is húzott a csapat. A szervezők ezt már tapasztalatból tudták, ezért a segítők az először túrázók mellé álltak, beszéltek hozzájuk, nem hagyták, hogy bárki lemaradjon. Az utolsó ember mindig egy tapasztalt személy volt. Nagyjából negyvenen gyalogoltunk, húszévestől hetvenig.
– Ki volt a legidősebb?
– Egy 1943-as születésű, azaz hetvenhét esztendős férfi, Mányi István, Ybl-díjas építész. Kismaroson áll a víkendháza, huszonöt éve itt tölti a szabadnapjait. Neki semmilyen kötődése nem volt az elhurcoltakhoz, mindössze olvasott egy ide kapcsolódó cikket, jelentkezett és végigcsinálta. Mesélte, mennyit készült rá: négy hónapot edzett, hogy bírja.
– Naponta mekkora távot kellett teljesíteni?
– Az első napon harminchárom kilométert mentünk, a másodikon és a harmadikon negyvenötöt-negyvenötöt. Az utolsón – nem tudom, mi fogta el a társaságot, de – egy órával hamarabb fejeztük be a távot. Nem ismertem a tájat, nem tudtam, hol várnak nehézségek. Számomra a legnagyobb a kihívást a szendehelyi szőlők jelentették. Mintha megmásznád a Nagysziklát. Egyébként öt kismarosi gyerek is velünk tartott egészen Szendehelyig. Gondoljuk csak el, a téli szünetben felkelnek, veszik magukat és jönnek. Nagy teljesítmény!
– Le a kalappal előttük is. Könnyű volt esténként elaludni?
– Nem. Főleg a második nap, amikor egy tornacsarnokban kaptunk szállást. Na, ott átéreztünk mindent, pedig csak negyvenen voltunk, nem úgy, mint az elhurcoltak. Az egyik kimegy, a másik köhög, a harmadik szipog, a negyedik horkol: morajlott az egész terem. Az időjárással viszont mázlink volt, hiszen nem hűlt le nagyon a levegő, de azért fagyott és nem kellett a sárban tocsognunk.
– Jövőre ismét elindul Piroska néni az emléktúrán?
– Igen, persze. Az idén sajnos elég kevesen voltunk Kismarosról. Egészen végig csak Lászlófi Karcsi gyalogolt a „teljesen svábok” közül, de Felsőpetényig Csadó Klaudia és Juhari Robi is velünk tartott, Ógel Jancsi és Kata lányom Nézsáig, Moór Bea, aki Vanyarcnál csatlakozott, Gyöngyösig jött velünk. Minket – szerencsére – nem kísértek fegyveresek, akik agyonlőhettek, ha lemaradtunk, vagy feladtuk, sőt, a végén még meg is tapsoltak, amiért ügyesen célba értünk. Végig volt velünk kísérő jármű is, és ha bárkinek gondja akadt, egy telefonhívást követően az autó felvette. Az elhurcoltakat annak idején lovasszekér kísérte a kis csomagjaikkal, de nekik nem volt választásuk, hogy ha esetleg nem bírják, hazajönnek, de azért előfordult ilyen is. Egy nagymarosi hölgy édesapja például úgy úszta meg Kál-Kápolnán a bevagonírozást, hogy mivel ott éppen lisztet pakoltak, ő gyorsan összemaszatolta magát az őrleménnyel, felvett a hátára egy zsákot, majd elvonult vele. Végül hazaszökött. Mivel viszont a létszámból hiányzott, elkaptak valaki mást az állomáson és felrakták helyette a vonatra.
– Meg lehet fogalmazni a túra – mondjuk úgy – erkölcsi célját?
– Ez egyfajta tiszteletadás az őseink felé. Az emléktúra kapcsán ugyanúgy összekovácsolódott ez a pár település, amin végighaladtunk, mint annak idején, hiszen sokan mellénk álltak és egy darabon elkísértek, miközben mesélték a történeteiket. Jött velünk egy fiatalember Balmazújvárosból. Az ottani svábokat egy hónappal előbb elvitték málenkij robotra, mint a kismarosiakat. Ő valamikor a túra előtt eljött Nagymarosra és az egyik túlélővel, Zoller Laci anyukájával, Teca nénivel készített egy interjút, amely során kiderült, hogy a fiatalember keresztanyja, a Balmazújvárosban élő Julcsi néni egy priccsen aludt Teca nénivel a málekij robot idején. Mivel még mindketten élnek, összehozták őket egy videóüzenetben, így újra láthatták egymást hetvenöt év után! Ettől kezdve ez a bizonyos fiatalember még lelkesebben vetette bele magát a további kutatásba.
A másik célja a túrának, hogy minél többet megtudjunk az akkori eseményekről. A huszonnegyedik órában vagyunk, a szemtanúk és elszenvedők közül már csak nagyon kevesen vannak közöttünk. Innen Mohr Tibi bácsi és Poldauf Cica néni él még. A nagynénémet, aki nemrég halt meg kilencvenkilenc évesen, ha kérdeztük, csak nagyon szűkszavúan beszélt a málenkij robotról, inkább hárított: „rég volt az már”. A túlélők közül többek – például Liebhardt Duduc bácsi – részéről elhangzott, hogy ahogy idősödnek, egyre inkább visszajönnek az emlékek az álmaik során, mégpedig olyan élesen és tisztán, mintha újraélnék az egészet. Szörnyű lehet.
– Az édesanyja, Margit néni mesélt a kinn töltött időről?
– Semmit. A rendszerváltásig nem is mesélhetett. Amikor otthon oroszt tanultam, mert az iskolában kötelező volt, nem értettem, miért megy ki mindig a szobából. Azt mondta, az az egy, amit nem tud elviselni, ha hallja, ahogy oroszul felmondom a leckét. Kérdeztem, miért, mire azt felelte: “csak, nem szeretem”. Az igazi választ csak később kaptam meg. Az elhurcoltak leginkább azt nehezményezték, hogy a népszámláláskor, a háború előtti utolsó összeírásnál a falu lakossága szinte kivétel nélkül magyarnak vallotta magát. Végül mégis, a német hangzású nevük miatt elvitték őket. A te rokonságodban is volt ilyen, Müller Róza néni, aki azt mondta, hogy egy szót nem tudott németül. Később mesélte anyukám és Róza néni is, hogy ők, anyukám nővére és Vera néni együtt maradtak a lágerben. Mindenki számot kapott és azt mondták, hogy a testvérek nem lehetnek együtt, de ők kicserélték a számokat.
– Mindent bevetettek, hogy életben maradjanak.
– Tényleg mindent. És segítették egymást! Aki nem volt megfelelő fizikai állapotban, azt a hátukon cipelték, nehogy lemaradjon. Sajnos anyukám nővére konkrétan éhen halt, mert nem tudta megenni sem a halat, sem a toklászostól, mindenestől ledarált, gabonából készült kenyeret. De pusztított a hastífusz, a megfázás és a tüdőgyulladás is. Az itthon maradottaknak sem lehetett könnyű, mint ahogy azoknak sem, akik túlélték és hazajöttek. Volt, aki elől le kellett lakatolni az éléskamrát, nehogy túlegye magát, mert amiatt is többen meghaltak, legalábbis belebetegedtek. Majd mire hazajött a család a templomból, az illető felfeszítette az ajtót, annyira nem tudott ellenállni a friss ételnek.
– Margit néni mennyi ideig volt Ukrajnában?
– Anyukám tizenegy hónapot töltött kinn. A nővére volt a második, aki meghalt, az első Meininger Erzsébet. Édesanyám elmondása szerint az egyik nagymarosi férfi magával vitt egy zacskó anyaföldet és aki meghalt, kapott belőle a sírjára egy csipetet. Illetve Varga Orsi Napló 1945. című könyvéből kiderül, hogy a kinti sírokból is hoztak haza néhány maréknyit, Néder Margitéról például. Sajnos nekik ez jutott, pedig nem ezt érdemelték. Amikor szabadságra visszatértek Kismarosra az itt átvonuló orosz katonák, mondogatták, hogy nem is olyan rosszak az itt élő emberek, mint ahogyan nekik előzőleg beállították. Kint pedig akadt olyan helyi lakos, egy öreg néni, aki mindenét odaadta az elhurcolt kismarosiaknak, mert az ő fia is valahol katona volt és bízott abban, hogy valaki róla is gondoskodik.
– Vajon mi lehetett az oka, hogy valaki anyaföldet vitt magával, hiszen elvileg csak “kicsi” munkára vitték?
– Talán sejtett valamit. Esetleg valakije már volt előtte orosz hadifogságban, mint ahogyan a nagyapám, aki a tieddel karöltve szökött haza az Ural környékéről az első világháború után. Annyit tudok az egészről, amit apukám mesélt. Állítólag írtak egy levelet haza, mielőtt megszöktek, amin láthatóan mindössze ennyi állt: „jól, kivasalni, utca”. A sorok közé pedig hagymalével írták meg, hogy elindulnak és valamikor érkeznek. Ahogy itthon kivasalták a levelet, előjött az írás.
– Ez valóban működik?
– Soha nem jutott eszembe kipróbálni.
– Piroska néni hogyan élte volna meg az elhurcolást?
– Kötelességtudatból én is végigcsináltam volna, ahogyan a többiek. Mindenkiben az motoszkált, hogy „ha már összeírtak, kötelességünk menni”. Nem tudták, mennyi időre, hiszen „kicsi munkára” szólt a behívó. Azt gondolom, a háborúban nincs gondolkodás. Ahogy mondják: „ami nem öl meg, az megerősít.”
– Vajon Piroska néni is megkapta az őseitől azt a testi és lelki erőt, ami nekik a sajátjuk volt?
– Ezen még soha nem gondolkodtam, de igen, biztosan megkaptam. Nem szoktam feladni a céljaimat; ha egyszer elindulok, végigmegyek az úton. Jövőre, ugye, jössz te is?
Révuti Norbert
