Ki áll a kismarosi karatékák sikere mögött? – beszélgetés Kelemen Ákossal

0
312

Sokat hallhatunk a Torony SE kismarosi karatékáinak kiváló eredményeiről, de edzőjükről, Kelemen Ákosról nagyon ritkán. Idén lesz 13 éves a Torony SE Ákos által vezetett „különítménye” a kismarosi dojo, és mind a gyerekek, mind az oktatójuk lelkesedése töretlen.
Számomra nagyon fontos a közösségek építése, és azok megtartása, és nagyra becsülöm Ákost emiatt.
Régóta terveztem, hogy beszélgetek vele ezekről, kíváncsi voltam arra, vajon hogyan jutott el idáig, és mi az, ami előre viszi őt ebben.

 

KK: Honnan indultál?
KÁ: Mondhatni nem is az én döntésem volt, 4 évesen túl sok opció nincs, testvérem karateedzésre járt, és ha ő odajár, akkor nyilván én is oda akartam járni. Ez még Dunakeszin volt, de már akkor is a Torony SE-be jártam. Ezúton is köszönöm a szüleimnek, hogy beirattak.
A nevelőedzőm Stefán Ildikó volt, majd átkerültem az újpesti terembe, egyesületen belül, mert ott voltak az idősebbek, és magasabb övfokozatúak.
Itt már Gali Csaba volt az edzőm. Megszereztem a zöld, kék, lila, barna majd fekete övet, azaz 1. dan-t. A versenyzés fontos lett számomra, ezért egyre több helyre jártam edzeni – ekkor 17-18 éves voltam.
Mindeközben Vácott jártam középiskolába, mert eredeti célom az volt, hogy szakács legyek, és saját éttermet szerettem volna nyitni. Hát ebből nem lett semmi. Szerencsére 🙂

 

KK: Na de vissza a sporthoz. Hogyan alakult tovább a karatés karriered?
KÁ: Első éves technikusi képzésen voltam, amikor az edzőm felhívta édesanyámat, hogy mi lenne, ha nyitnánk egy dojot a környéken. Azért épp errefelé, mert az egyesületünk vezetőedzője, alapítója, ide jár 30-35 éve. A régi Expressz-táborba szerette volna, ami később a Csattogó-völgybe került, ahova a mai napig járunk edzőtáborba.
Még arra is emlékszem, hogy ennél a telefonhívásnál épp egy lila Torony SE pulcsi volt rajtam.
Innentől kezdve, vagyis 2012. október 19-től, hetente egyszer a Vilcsek Gyula Általános Iskolában tartottam edzéseket. Csabi (Ákos akkori edzője; a szerk.) segített ezt beindítani, az első edzésen is még ott volt, de onnantól kezdve egyedül csináltam az egészet. Szép lassan beindult, láttam, hogy ez működik, ez nagyon motiváló volt. Persze a későbbiekben is számíthattam Csabi segítségére, mikor szükséges volt.
A második évben (2013-ban) a kismarosi művházba kerültem. Burik Évivel (a művelődési ház akkori intézményvezetője; a szerk.) jó kapcsolatban voltam, sokat segített, valóban sokat köszönhetek neki a karate beindításával kapcsolatban.
Heti kétszer az iskolások jártak, és heti kétszer ovisoknak is szerettem volna csoportot indítani. Az elején nem jött senki, de kitartottam, ott voltam. Aztán jött egy fő, majd még egy fő, aztán jött egy olyan pici, akin még pelenka volt – igaz ő a testvérével érkezett, de egy ideig ott maradt és járt.
Ebben az időszakban az iskola és az edzősködés mellett még versenyezni is jártam. 2017-ben voltam az utolsó versenyemen, de még tervezem a jövőben. Egyelőre azonban a gyerekek fejlődésére koncentrálok.
Kismaros után a verőcei oviban is elkezdtem edzéseket tartani, talán 2014-től. A mai napig tartok ott is edzéseket, és azt a helyet is nagyon szeretem.
Továbbá a nagymarosi művházba hívtak, hogy legyen karate edzés, meglepő és elismerő volt számomra a fordított kérési helyzet.
Sajnos időközben Szokolyán a részvételi szándék nem engedi meg, hogy ott külön csoportot tartsak fenn a helyi gyerekeknek.
Több, mint 12 éve csinálom ezt, a nulláról építettem fel, és igyekszem a színvonalat folyamatosan tartani
és emelni.

 

KK: Amikor láttad, hogy ez működni fog, van rá érdeklődés, akkor elkezdted képezni magad?
KÁ:
Igen, amint megkaptam ezt a lehetőséget, a technikum után rögtön a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem, nem is volt kérdés, testnevelő-edzőnek. Ekkor még nem volt karate szak, ezért testépítésre mentem, ahol hasznos dolgokat tanultam a testfelépítéséről és az izmok megfelelő edzéséről, sokat fejlődtem. Ezután megcsináltam az MSc-t  (Master of Sciences mesterszak; szerk.), ekkor már volt karate szak.
Elég érdekesen alakult a felvételi, épp egy utazáson voltunk Nórival, amikor jött egy telefon, hogy ’nem megyek?’’, na de mikor és hova?
Kiderült, hogy felvételiznem kellett volna menni, csak a kommunikáció elakadt valahol. Kértem a halasztást, majd két hét múlva mehettem írásban és gyakorlatban is. Ez sikeres volt. A „Felvételt nyert” üzenetet pedig egy moziban kaptam meg Nagyon örültem neki, mert azt mondták, nehéz bekerülni. Nagyon tetszett, nagyon sokat tanultam a 2 év alatt. Ez volt az első karate MSc.képzés és egyelőre nem is indult újra a szak, ha jól tudom csak 5 évente tervezik indítani.
Folyamatosan keresem az eseményeket, hogy hol tudom fejleszteni magam, akár, ha csak egy mester jön hozzánk, már az hatalmas lehetőség.
Ilyen volt például egy csecsemőkori reflexmaradványok felülírásával kapcsolatos, pár napos, gyakorlatalapú tréning. Nagyon sokat tanultam itt is. Egyébként sok hasonlóság volt az ottani és a karate alapgyakorlatai között. Ezt is szeretném még vizsgálni, és bebizonyítani a jövőben, főleg a keresztdominancia területén.
Egyébként voltam bent épp segíteni egy kutatást, és az volt az első gondolatom, hogy vissza kell mennem tanulni, jó lenne még egy kicsit bővíteni a tudást, és szeretnék egy doktorit is szerezni, de ez egy nagyon-nagyon távoli terv.

 

KK: Mesélsz arról a kutatásról? Erről szólt az MSc szakdolgozatod, ha jól tudom.
KÁ:
Igazándiból az agy változékonyságát kutattuk. Egy eszközzel teszteltünk, ami lényegében egy agytréner. Stimuláltuk az agyat hanggal és fénnyel, amelynek hatására jobb eredmények születtek. Nagyon jól látszott a kontroll és a mért csoport közti különbség. Nyolc különböző mérési pont volt, abból három teljes mértékben elfogadható eredményt mutatott, kettő pedig csak iránymutató volt. Ezzel is szeretnék majd foglalkozni, csak ez nehéz téma, drága az eszköz, de ha tudunk 5-10 százalékot hozzátenni a gyerekek figyelméhez, már megéri.
Ezt nem csak a sportban használják, általában befolyásosabb emberek, celebek, és olyanok tudják megengedni maguknak, akiknek nem számít a költség. Szövegtanuláshoz, magabiztossághoz, interjúkhoz, fókuszáltabbá teszi az agyat. Olyan, mint egy rendező. Minden fejben dől el. Ez tényleg így van.
Nagyon érdekel az agy működése. Egyébként többször is szoktunk mentáltréningezni edzéseken. Kiegyensúlyozott edzéseket biztosít.

 

KK: A környékbeli Torony SE karatékái igen eredményesek a versenyeken. Szerinted ez minek köszönhető?
KÁ:
Először is az eredményekről:
2014-ben már volt EB-versenyünk. Én úgy gondolom, hogy a versenyzés nem viszi el az ember fejét és egoját ha jól kezelik. Ez a legfontosabb. (Ehhez viszont kell egy jó edző!  a szerk.)
Régen is sok versenyzőnk volt, stíluson belül nagyon eredményesek voltunk. Ezt úgy kell elképzelni, mint a gokart és a Forma1 kapcsolata: a gokarttal kezdik, majd átmennek a Forma 1-be. Mi a gokarttal kezdtük, és abba eredményesek vagyunk, viszont ezt valamelyest kevésnek érzem néha, ezért elkezdtünk WKF versenyekre is járni, ez már a Forma1 kategória, persze ez hazai és nemzetközi szinten eltérő, erős mezőnyök és nagyon ügyes versenyzők vannak ott, ahol már nehezebb érvényesülni. Körülményes fenntartani a folyamatos minőségi felkészülést, idő, pénz, energia, még több edzés, otthoni edzés, stb. Kezdetben a gyerekek ezeken a versenyeken nem szerepeltük túl fényesen, nehéz felzárkózni úgy, hogy meg akarod tartani a tradicionális karatét is. Jelenleg a WKF kategória három csoportjából (A,B,C szint) a B közepe A alja szinten tartunk, efelett már sokkal több személyi befektetés szükséges, ami nem feltétlen fizetődik ki. Most voltunk WKF magyar bajnokságon, nagyon szép eredmények születtek A mezőnyben, s B-ben is lett első, második és harmadik helyünk is, aminek nagyon örülök. Ez egy teljesen jó eredmény, kis klubhoz képest. Létszámban ugyan közepesek vagyunk, de versenyzésben kicsinek számítunk. Az egyesület más edzője is szépen fejleszti a versenyzést, így majd tudunk együtt dolgozni. Ez ugyan egy egyesület (Torony SE; szerk.) de mégis külön szeparációkban dolgozunk, aminek van sok előnye és egy kevés hátránya is. Mostanában szerencsére többet kommunikálunk, s szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni erre a jövőben.
Vagyis, ha valaki csak verseny karatét tanul és a versenyzést abbahagyja, kevés a további lehetőség a sportban, legtöbben ilyenkor kiszállnak. Vagy elmegy az ember edzőnek, ami nem biztos, hogy testhezálló feladat, és megélni sem lehet belőle feltétlenül. Tehát a tradíció ápolása fontos feladat a klubunk számára, hogy ne csak a verseny szépségeit éljék meg, hanem a karate igazi életsítlusát is elsajátítják, ami hosszútávon sokkal többet ad, mint a verseny.


KK: Mi az, ami téged ennyire motivál?

KÁ: Sok minden van, ami előrevisz.
Más rossz edzői példáiból is szeretek táplálkozni, hogy pozitív irányba vigyenek. Az, hogy látom, mi az, amit másként lehetne csinálni, mit tudnék hozzátenni, ahhoz, hogy jobban menjenek az edzések. Mindig csak egy picit vágyom többre, s így lépésenként megyek előre. De a legfontosabb, hogy hogyan tudok a meglévőből minőségibbet, hasznosabbat átadni. Ezen kívül szeretek tanulni, képzésekre járni, fejleszteni magamat, és ezekből merítkezni.
De konkrét, egyedi helyzetek is vannak…
A szakdolgozatom leadásakor például egy szülő motivált. Csúsztatni akartam – az az időszak egy káosz volt az életemben, építettük a házunkat, közben versenyek, bajnokságok, vizsgák, táborok… Épp egy UltraBalaton futáson voltunk, és két futás között, hajnali háromkor fejeztem be és adtam le. Ehhez kellett egy sok külső segítség és támogatás, amit a szüleimtől, anyósomtól és apósomtól is mindig megkapunk.
Vagy ha nincs feketeöves tanítványom, akkor az a következő cél, vagy hogy én magam lépjek szintet.
A COVID időszakban pedig szuper érzés volt, ahogy a karatékák ott voltak a „tévében”, én meg a túloldalt, az ő „tévéjükben” és ebben a kiszolgáltatott helyzetben is támaszkodni tudtunk egymásra. Nagyon szerencsés voltam/vagyok, és meg is szavaztak online mesteredzőnek. Akkor ez adott erőt, hogy láttam őket. De ez is egy oda-vissza helyzet volt, mint minden.
Egyébként a dojo az egyik legnagyobb cél, hogy meg tudjam valósítani. Néha ez nehéz, és kicsit plátóinak érzem, de aztán új erőre kapok, ez is csak lépésről lépésre halad, de úgy gondolom jó úton jár.
Szóval mindig van valami és valaki, aki előre visz, csak meg kell találni a mozgatórugót.

 

KK: S hogyan ösztönzöd a gyerekeket?
KÁ:
Épp nemrég beszéltünk az edzésen ezekről. A két első ovis karatékám a mai napig jár, és most kijutottak az EB-re. Nem azt mondom, hogy a legtehetségesebb sportolók, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nekik nagyon rögös volt az út, és egyáltalán nem jöttek az eredmények, viszont a kitartással eljutottak idáig. Nagyon komoly elszántság szükséges, hogy 12 évig dolgozzanak és kitartsanak. Büszke vagyok rájuk és persze a többiekre, mert mindenkinek meg van a saját nehézsége, amivel dolgozni kell.

És mint mondtam az előzőekben is, ez egy oda-vissza működő dolog, szóval azt hiszem, ha én motivált vagyok, akkor a gyerekek is azok, és fordítva.

 

KK: Sokszor azt látom a környékben, hogy valami elindul, majd nagyon gyorsan vége is lesz, valahogy nem tud gyökeret ereszteni. Ezzel szemben – és ezért csodálom ezt a közösségépítést, amit itt csinálsz – neked működik. Mi a titkod?KÁ:

Ami szívből jön, annak helye van és lesz a világban. Nagyon sok energiát teszek ebbe, és azt hiszem ez a lényeg. Persze vannak hullámvölgyek is, és vannak hibáim, amiken dolgozok, de alapvetően így próbálom ezt összefogni, és a belső iránytűt használni.

Egyébként az a tapasztalat, hogy aki heti egyszer jár edzésre, abbahagyja. Nincs meg a rendszeresség, nincs meg a csapathoz, közösséghez való tartozás érzése. A létszám ezért igen változó, de nagyon sok szorgalmas tagja van a klubunknak.
Amit fontosnak tartok még, hogy nem eladni szeretném a karatét, hanem értéket szeretnék közvetíteni, hogy ne szimplán csak egy hely, egy melegedő legyen, ahova lejönnek, edzenek, elfáradnak, hazamennek. Ezt egyébként sokszor nehéz megértetni a szülőkkel, bár van, aki nem is vágyik többre, amit el kell fogadnom.
Összességében fizikailag, lelkileg és szellemileg is próbálom összerakni, hogy ez egy jól működő, családias klub legyen.
Szóval panaszra nincs okom, nagyon sok edző szenved, nincs tanítvány, drága a terem. Szerencsés és hálás vagyok, azért, hogy hozzám sokan járnak.
Sokat számít az is, hogy a terembérleti díj a környéken egész normális áron van, így tudok én is  kedvező áron edzést tartani, szeretném ha nem a pénz lenne az elsődleges szempont, ehhez viszont meg kell találni az egyensúlyt. Bízom benne, hogy jövőben ez nem fog változni és a helyi önkormányzatok továbbra is támogatják az ifjúsági sportot.

 

KK: Kicsit összetett kérdés.
Milyen egy jó edző a te olvasatodban, te hogyan próbálod ezt jól csinálni? Milyen szerepeket töltesz be még az edzőség mellett, ami nem feltétlen edzői feladat?
KÁ:
Sokszor a szülők úgy érzik, csupán egy szolgáltatást vesznek, de szeretném, ha ezt nem csak annak élnék meg, hisz, mint mondtam, én nem csak azt szeretnék adni.  Legtöbbször azon gondolkodom, hogy egyik-másik gyerekkel, gyerekből hogyan lehet többet, jobbat kihozni. Sok olyan terület van, amit szerintem biztos, hogy nagyon sok más edző is megcsinál, de nem mindannyian – és cserében nem kevés összeget szednek be. Én nem az anyagiakért csinálom, körforgásban élek, (amit sokan nem értenek)… szóval nagyon sok mindent visszakapok.
Sok mindent élünk meg a gyerekekkel együtt: együtt edzünk, együtt megyünk versenyekre, az élmények, a fájdalmak, az örömök – a világért sem cserélném le ezeket.
Na igen, és ott vannak ezek a plusz szerepek, feladatok, sokszor többfunkciós vagyok.
Néha apuka vagyok, főleg az elvált szülős gyermekeknél. Vagy ahol apa sokat dolgozik, keveset van otthon. Náluk szükség van erre is, nagyon lehet ezt érezni.
Szülők sokan fordulnak hozzám kérdésekkel, hogy segítsek, habár nekem nincs gyerekem, de igyekszem jól megfelelni ebben is. Kicsit olyan ez, mint a pap: nem házas, mégis hozzá fordulnak sok esetben a családok, párok problémák esetén.
Sokszor vagyok pszichológus is, de ez nehéz, mert edzéskörülmények között másként viselkedik a gyerek, mint otthon. „Rossz” gyerekeket hoznak, akik nem is rosszak… edzésen.
Amíg a profi sportolóknál ezek mind külön ember személyében van jelen, addig én itt egy személyben tudok elég sok mindent a gyerekekről. Néha beszélniük sem kell hozzá. Akinek tudok, annak segítek azzal, amit átadok edzésen, aki kér segítséget vagy tanácsot edzésen kívül, azokkal néha órákig tudok beszélgetni. Ez is egy olyan feladat, amit nem kötelező megtenni, de bízom abban, hogy így egy stabil közösséget tudunk létrehozni.
Viszont vannak, akik teljesen elzárkóznak, falat építenek, azoknak nem tudok segíteni és nem is kell, mert nem is biztos, hogy én vagyok számukra a megfelelő ember.
Van olyan is – mivel heti 4-5-6 napot találkozok a gyerekkel -, hogy látom, nem jó irányba megy, akár versenyzéssel kapcsolatos döntésekben, vagy szülői hozzáállásban, és próbálok tanácsot adni, de nem mindig fogadják el.
Van, amikor név nélküli teszteket töltünk ki, vagy akár néha névvel is bevállalják a gyerekek, és azt a választ kapom, hogy azért félnek a versenyeknél, mert otthon leszúrnak érte, olyankor egy picit furán érzem magam. De nem állhatok oda a szülők elé, mert a gyereket hozom kellemetlen helyzetbe, és ezzel kialakulna egy bizalmatlanság felém. Nekem viszont fontos, hogy a gyerekek bízzanak bennem.
A versenysport adta körülmények és lehetőségek nagyon összetettek. Nem könnyű megfelelő módon támogatni szülőként a gyerekeket. Nincs rá pontos recept, csak ajánlások. Úgy gondolom ezzel a területtel is sokat foglalkozunk mert a Gyerek-Szülő-Edző háromszög ápolása elengedhetetlen hosszú távon.  

Mindezek mellett közös rendezvényeket szervezünk, ahol nagyon jó a hangulat és együtt tudunk dolgozni a szülőkkel, mely során további kapcsolatok alakulnak ki.

 

KK: Nem megterhelő mindez számodra?
KÁ: Néha az. Most egy picit azt mondtam, hogy stop, mert sok volt. Bármikor felhívnak. Van olyan, akivel olyan kapcsolatban vagyok, hogy azt mondom hívjon, ő is számíthat rám, és én is rá, de ezek inkább már egy ilyen félbaráti -baráti kapcsolatok.
Nagyon sok olyan feladatot szükséges megcsinálni, amit sokan nem is gondolnak, hogy része egy klub és egyesület normális fenntartásához. Néha az időmet akarják beosztani, vagy amikor a pénztárcámban számolgatnak, az a legidegesítőbb, szerencsére ez a 13 év alatt nem sokszor fordult elő. Én sem kérdezem meg, ha valaki nem fizeti be a havidíjat, de nyaralni elmennek, hogy ez hogyan lehetséges, pedig megtehetném…
Arról nem is beszélve, hogy egy EB-vel mennyi feladat van: repülőjegyeket intézek, szállást foglalok, megszervezem, mindenki időben, hol-merre…  programok, éves naptár és igen, a kérdésre a válasz, mindezt egy személyben, mert sajnos még nincs olyan személy, aki tudna érdemben segíteni.
Ami még megterhelő, hogy egy verseny után néha érzem, hogy ha jól szerepel a gyerek, akkor az a szülő és a gyerek érdeme, ha rosszabbul, akkor az edző hibája. Azokat a kritikákat viselem kevésbé jól, amivel a szakmaiságomat kérdőjelezik meg, mert tudom, hogy mindent megteszek a csapatért.
Nehéz azt is megélni – mert van ilyen is -, hogy egy EB vagy egy nagyobb egész napos verseny után, mikor hazaérünk, el sem köszönnek, úgy, hogy több napig vigyáztam a gyerekeikre. Lehet, hogy én gondolom ezt túl, de nem jó érzés, hogy a karate szellemiségét, a tiszteletet és a budo kultúráját látom ezzel elveszni.
Persze azért kapok sok pozitív visszajelzést is, és ezzel próbálom egyensúlyban tartani a dolgokat, meg rengeteg olyan szülő van, akire mindig számíthatok, ezúton is köszönöm nekik az együtt működést.
Én mindig azt mondom, aki edzésen ott van, azzal foglalkozok. Ha az egy gyerek, akkor egy gyerek. A versenyzőknek is azt mondom, hogy engem nem az érdekel, hogy te miért nem jössz. Itt vagy, vagy nem. Nálam a versenyzés komoly dolog, ha én belerakom a hétvégéimet, akkor elvárom, hogy cserébe ők is megfelelően álljanak hozzá.
Én ezért nem kérek mást a gyerekektől, csak tiszteletet és együttműködést.

 

KK: Milyen akadályok vannak?
KÁ:
Nagyrészt teremproblémákkal küzdünk. Nem férünk el rendesen. A jó rész ebben az, hogy a kicsik együtt vannak a nagyokkal, ami ad egy erősebb fejlődési lehetőséget. Viszont sokszor látom versenyen, hogy a tér hiánya miatt nem jönnek ki a gyakorlatok meg a szituációk. Kisebb a terem, mint egy alap küzdőtér.
Ez a legnagyobb nehézség.

 

KK: Mi az, amiben fejlődnöd kell?
KÁ:
Amit tanulnom kell, az a marketing, ebben is képzem magam.  De ez teljesen ellentmond az életszemléletemnek. Hatalmas kettősség van bennem emiatt. Ráadásul egy idő után elvisz. Épp mostanában kaptam egy-két jelzést, hogy ’ rossz az irány’.
Mert elfelejti az ember, hogy mi a zsinórmérce. Sokkal fontosabb lesz, hogy mennyien jönnek a táborba – elkezded számolgatni a pénzt, és belekerülsz ebbe a nagyon anyagias világba, és elfelejted azokat az értékeket, ami miatt edző vagy. Nem azért lesz az ember edző (jó esetben), hogy nagy házban éljen, és nagy autója legyen, ez járulékos dolog, ha jól csinálod – de egyáltalán nem ez a fő cél, hanem az értékek átadása. Ha ezt elfelejtem, szerencsére vannak igaz, jó barátaim, akik szólnak.

 

KK: Nyáron táborokat tartasz. Mesélj ezekről is, kérlek.
KÁ:
Sokféle tábort tartok. Karate, napközis, bentlakásos, sporttábor, kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Mindegyiket szeretem, mindegyik kicsit más, igyekszem minél több programot és élményeket adni.
Egyik különleges táborunk a HEGYEM-tábor, de ez más szemlélet. Ez csak három napos, de nagyon intenzív, napi három edzéssel és egyéb foglalkozásokkal. Itt vannak sérültek is, mozgásban, vagy értelmileg akadályozottak, és velük együtt edzünk. Ez egy nagyon szép és jó dolog. Sokan emiatt viszont falat húznak, ezért „válogat” ez a tábor, de ez nem baj. Itt tudunk test-lélek-szellem szinten együtt dolgozni. Az már csak hab a tortán, hogy más stílusoktól és alapító mestertől is tanulhat az ember.

 

KK: Amikor neked ez az egész edzőség elindult, ez egy adott helyzet volt, gyerekekre szabva. Sosem gondolkodtál azon, hogy felnőtteknek is tarts edzést? KÁ: Próbálkoztam, de a felnőtt sokkal megbízhatatlanabb a rendszeresség tekintetében, hisz családjuk van és dolgoznak, ami mellé nem egyszerű beiktatni az edzéseket fix időpontban. Olyan felnőtt tanítványom is volt, aki 3-4 év után felszívódott, pedig a gyerekei is hozzám jártak.  Azt gondolom, ha valamit csinálok – még ha egy hónapig is, de rendszeresen -, akkor egy „Szia! Nem jövök többet!” üzenet szerintem bele kellene, hogy férjen.
Nemrég, pedig épp az ellenkezője történt – volt egy tanítványom(gyerek), bejött edzésre, kiállt mindenki elé és elköszönt, megköszönte az évet, én pedig mondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá, és köszönöm szépen, mert ha találkozunk, így mosolyogni tudunk egymásra, és nem elfordulni. Ez a különbség. Tehát vannak jó példák is, csak az a kevesebb.
Viszont negyedik éve tartok Szokolyán felnőtteknek edzést. Két dolog motivált ennek a beindítására. Az egyik, hogy a MOKÜ-hoz tudjak csatolni még valamit, illetve egy újabb kihívás.
Amikor ezt tervezni kezdtem, elgondolkodtam, hogy mi legyen, olyanban gondolkodtam, amiben van egy kis móka, játék, és ne legyen benne kötöttség. Tehát ha kihagysz egy edzést, akkor sincs lemaradás. Kalandedzésnek írtam ki. Kötélmászás, kalandpálya, ilyesmi, nyilván igényeknek megfelelően alakítva. Van benne átmozgató-erősítő blokk, meg játék. Rákaptunk a röpire, frizbizni is szoktunk, sorversenyeket csinálunk, játszunk és élvezzük. Vannak kérések is, például nem tudok bukfencezni, fejen állni és akkor élete első fejen állását a harmincas éveiben járva, megteszi. Ettől a „tanévtől” új koncepcióban csinálom ezt az edzést, kértek bele küzdősportot is. Beleépítem a TRX-et is, mert ott mindenki magának szabályozza az ellenállást. Kihívás, olyan edzést összerakni, ami mindenkinek megfelel.
Azt érzem, hogy ide sem csak az edzés miatt járnak az emberek, hanem a jó hangulat, a közösség.

 

KK: Mi az a MOKÜ? Mesélj kérlek erről egy picit.
KÁ:
Mozgásfejlesztés és Küzdősport. Hosszabb történet ez is.
Már régóta szerettem volna egy alapítványt.
Ekkor találtam ki, hogy Szokolyán is legyen egy sporttábor. Ez egyébként akkor volt, amikor ott tanítottam. Minimális költségekkel egy hangulatos tábort sikerült létrehozni.
Első körben el kellett, hogy nevezzem az alapítványt, ez volt az egyik legnehezebb feladat. A szín és a forma könnyebben ment. A bejegyzése kicsit döcögősen ment, mivel az alapítvány egy olyan „pénznyerési” lehetőség, amivel sokan vissza tudnak élni. Ez kb. két éve történt. A tavalyi kismarosi majálison már ezekben a színekben álltunk ki, és az egyik karatékánk családbarátjának ajánlottuk fel az egyik programunk bevételét, ahol a kislány súlyosan sérült állapotban született. Azóta is ő a fő támogatottunk egyike.
További információk: mokualapitvany.com
Nincsen még teljesen kiforrva a rendszer, de most kaptam nemrég az üzenetet, hogy már 1%-ot is tudok fogadni. Ezúton is köszönjük, akik a felajánlásukkal támogatják az alapítvány működését, a helyi sportolókat és tiszteletbeli harcosainkat, akiknek minden nap küzdelem: Csodalina és Bogi. Adószám: 19329501- 1-13

2024. december 8-án megkaptuk a közhasznúságú minősítést, amit nem olyan egyszerű megszerezni. Igyekszünk eleget tenni ennek és rendszeresen létrehozni közhasznú programokat, ami első sorban a fogyatékkal élőket támogatja, illetve az ifjúsági sportot és életet.
Illetve most van egy nagyobb program, amiben benne van az alapítvány. Havasi Gergő (alvásnagykövet, volt már korábban Kismaroson előadni) óceán átevezés expedíción van, amit az alapítvány támogat. Gergő régi barátom, együtt jártunk szakközépiskolába 6 éven keresztül, ezt követően együtt jártunk Testnevelési Egyetemen BSc-re, utána MSc-n ismét közösen folytattuk tanulmányainkat. Ezen kívül a munkásságát is fontosnak tartom.
A jövőben is vannak terveink, amik segítik a helyi gyerekek sportolását és fejlődését.
A környékbeli iskoláknak minden évben felajánlom, hogy két gyermek ingyen jöhet a napközis táborba, amit idén is szeretnék biztosítani.

Köszönöm a beszélgetést, további sok sikert, és kívánom, hogy mielőbb teljesüljön mindez!

 

További információk: http://mokualapitvany.com
Torony SE facebook oldala: https://www.facebook.com/karate.kismaros
MOKÜ Alapítvány facebook oldala: https://www.facebook.com/profile.php?id=100069830506490

 

Szöveg: Kelemen Ákos és Fridik Klaudia Bernadett
(Fotók: Kelemen Ákos fb oldaláról)