„Évente egy nap szenteltessék a madarak és fák védelmében.” –
(Herman Ottó)
(A cikk szerzője Borka Elly)
120 év – a természet és az ökoszisztémák védelmében
Hazánkban minden év május 10-én ünnepeljük a Madarak és Fák napját. A világon az első, e naphoz kötődő rendezvényt Chernel István ornitológus szervezte meg 1902-ben Kőszegen, a párizsi európai madárvédelmi egyezmény alapján. Az ünnep hivatalossá Herman Ottó természetkutató javaslatára vált 1906-ban, amikor gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben írta elő a Madarak és Fák Napja megszervezését minden iskola számára. A kezdeményezés örökérvényű célja, hogy felhívja a figyelmet a természetvédelemre és az ökoszisztémák megóvására. A madarak és fák előtti tisztelgés méltó szimbóluma a békés egymás mellett élésnek és közös természeti értékeink védelmének. Évente megválasztásra kerül „Az év madara”, és „Az év fája”. Az országszerte meghirdetett Életfa program: közösségi faültetés a jövőért.
Az Élet Fája, a Természet Csodája…
Hullámok és mozgások mindenütt. A Föld őskorában járunk, abban az időben, amikor még nem volt élet a bolygón, s tomboló viharok kavarták az ősvizeket. Az Univerzum fehér zajai érzékelhetők még csak, de az Élet Fája kérgébe vésve már megjelenik az ember metállenyomata is, előrevetítve az Új Kor fémes, fülsiketítő dübörgését. A Tudás Fájáról leszakadt az első tiltott gyümölcs…
Minden növényi jelkép közül a legösszetettebb jelentésű, egyetemes szimbólum: a fa. Élet és halál, az örökös fejlődés és növekedés, a folytonos megújulás, a kozmikus összefüggés jelképe. A fa, mint jelkép: az életfa, a kozmikummal és az istenséggel köti össze az embert. Ágai az isteni sugarasság mintáját követik, csúcsán a legmagasabb szellemi és eszmei lényeget mutatja. A fában az élet csodáját tiszteljük, azt az életet, amely megfogan, kibontakozik, erősödik, felcseperedik, terebélyesedik, gyümölcsöt ad, ültetőjét túléli, szolgálja. A fa, a világ maga. Ég köldöke, a föld közepe, ha kell: a világ boltozatán túlig érő ág, a menny kapuja… A világfa a régiek szerint: a termékenység és a bőség fája, a szeretet és a szerelem fája, az égig érő fa, a középpont: a felemelkedés fája, a lélek fája, a történelem fája, „s mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (Pál 1. Kor. 15,22.) – a kereszt: a világrend fenntartója…
„Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen…” –
(Tóth Árpád: A fa)
Óh! Te kedves „árnyat adó”, „sátorlombú”, utak szélén, erdők mélyén, hegyek alján „sokat látó”, „sokat tudó”, évgyűrűk sokaságává érett időtlen emlékeiddel mi mindent tudnál mesélni? Bölcs öreg tölgy kérlek, mondd el: a pintyőke, a kis cinege, ágaidon ringatózva ma miről csivitelnek? Valóban szerencsésnek mondhatom magam, mert születésemtől kezdve zöld környezetben élek. Ma is madarak énekére ébredek, az otthonom a bőség kertje, akár az éden… Annak idején még erőm teljében sokszor pattantam bringára és barangoltam be a nyeregben a szomszédos ligeteket, a házak közötti cserjés tereket… Ám egy szép napon, hiába a simogató napsütés, borúval vegyes érzésekkel róttam tovább a köröket. Egy különös fára lettem ugyanis figyelmes. Dús lombkoronája láttán azt gondoltam volna, hogy minden a legnagyobb rendben van vele. De hozzá közelebb érkezve ostorcsapásként ért utol a döbbenet: egyenes törzse közepén egy hatalmas odú tátongott, csupán kérge támasztotta „derekát”. A Természet Csodája… Nem adta meg magát. Még nem. Ereiben egyre lassabban lüktető nedvekkel, ősanya-természete mindent legyőző akaratával még így, elgyengülten is ontotta ránk éltető lelkét. Akadozó lélegzete tisztította még a tüdőt. Roskadozó törzsében élet és halál kapuja…
Ha nem is tehettem érte sokat, egészségét teljességgel visszaadni már nem lehetett, de legalább hetente egyszer elkarikáztam előtte, megállván egy kis gyógyítgató simogatásra. Aztán a szívem szorult össze. Hiába a felkiáltójel: óvjuk, védjük a természetet, a körülöttünk élő fákat, amíg nem késő! Élet Fája meghalt. Mára már csak rekviem szólhat érte. Legutóbb megcsonkított, meggyalázott testét, a talajból épphogy kikandikáló legyalult tönkjét találtam helyette…
Bensejét előbb emberkéz égette, mardosta ki. Most emberkéz alkotta süvítő acélfogak tépték-fűrészelték faforgáccsá küzdelmes, még talán eleven húsát, vérző lelkét, életet tartó kehely-kérge szilánkjait barbár tenyerek szórták szerteszét… „Csak egy fa volt, egy a sok közül…” – legyintenének rá talán nem is kevesen. Igen, „egy” fa volt csupán…, egy. De gondolnának-e arra: vajon hányadik „egy” volt? Míg föl nem éljük, el nem pusztítjuk a jövőt?
„És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jó és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerubokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját…” – (Ter.3.22-23-24.)
Az igazság pillanata érkezik. Tudjuk, nem fejeződött be semmi. Hosszúsági és szélességi körökön át, leveleket borzoló fuvallat hordozza a fa üzenetét. Gyökerei a föld mélyén épen megmaradtak. A halál szorításában, a végső órában maradt benne még elegendő éltető nedű, hogy új hajtásban egy újabb életre ébredjen. Avarillatú földben hajszálgyökerek szövődnek. Szellők szárnyán magvak szóródnak. Bölcső, ágy, koporsó… Fészkelők ölelő védelmezője… Az évszakok körforgásában, a természet színeváltozásaiban – a fák, a cserjék ágaiban, bogaiban, a levelek mintázatában – csordul már a megújult Lélek… „A megtestesült Ige a fán függve eltörölte a fán elkövetett engedetlenséget.”(Szent Iréneusz).
(Jegyzet: Az „Élet Fája” az Ökotárs Alapítvány 2011. évi „Év Fája” versenyében a „Hős Fa” kategória jelöltjeként szerepelt).
(Borka Elly)
