Neuburger Károly emlékére

0
1726

„Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain…”
(Weöres Sándor)

Most hát elment Karcsi is. Szabadon és békében élt a természettel, szerette a földjét
művelni, szántott, vetett és aratott, gyümölcsöket termesztett, virágok virítottak a kertjében.
Szinte az egész életét a határban töltötte. Ha a nevét hallom, körtéi, almái,
gyöngyvirágcserjéi, pünkösdi rózsái jutnak először az eszembe. Gyakran láttuk Őt, ahogy tolta le a maga készítette ladikját a Dunára, vagy amikor vígan pöfögött a traktorjával.

Kedvelte a falut: a folyót, a réteket, a szomszédokat és a barátokat. Éles szeme volt mindenre, nem hagyta szó nélkül, ha valami felborította a rendet.
Kései gyermeke volt a sok bajt és szomorúságot megélt szüleinek. Élete vége felé lelt társra, aki aztán szeretettel és odaadással kísérte el a végső útjára. Erejét és kedvét csak a gyilkos kór törte meg, de bátran szembenézett az elkerülhetetlennel. Az utolsó percig érdekelte, hogy mi folyik körülötte, szelleme nem lanyhult még nagy betegen sem.
Kismaros szegényebb lett nélküle.

Nyugodjon békében!

Végvári Györgyi