Játékos szál fut a Duna arcán végig,
Száraz falevelet emel fel az égig.
De gyorsan irányt vált, mint egy ijedt madár,
Tűnik az éjszaka, villan a napsugár.
.
A toronyból, mint egy Isteni parancsszó,
Végigzeng a falun a hajnali harangszó.
Vidám csengésével jelzi az élőknek,
Eljött az ideje új nap kezdetének.
.
Ablakból kinézve barnállnak a dombok,
De azért mát itt-ott zöldellnek a lombok.
Kertemben a fák is újulni készülnek,
Ág végén a rügyek pattanni feszülnek.
.
Nézem aggott fáim göcsörtös törzseit,
Fagytól, széltől tépett kopottas ágait.
Hány bimbóból fakad virágszirom elő,
Hány tavaszt ad nekik, nekünk a teremtő?
.
Nyugat felé pedig, a fák közt, valahol,
Széles, nagy országút, a Duna kanyarog.
A Duna, mely egykor hozta az ősöket,
Csinált utódokból árvízi hősöket.
.
A víz felett pedig apró játékszerek,
Evezést tanuló vidám gyermeksereg.
Ők nekünk a jövőnk, eveznek felfelé,
Kívánjuk, érjenek a boldogság elé.
.
Alkonyul, este van, cseng az est harangja,
Elpihen a falu apraja és nagyja.
Távolba tekintve, mintha gyertya égne,
Régi dicsőségünk, Visegrádnak fénye.
.
Este van, elzengett már az est harangja,
Reánk omlott az éj fekete kalapja.
Szívemből kívánom, hogy e békés tájra
Boruljon az égből az Isten áldása.
Körömi Ferenc