Mindenki járt iskolába. Mindenkinek vannak meghatározó élményei az iskoláiról.
Vannak, akik nem csupán jártak iskolába, hanem ott is maradtak, tanítanak.
Egy helyszín – két nézőpont.
Az utóbbi nézőpontból próbálom bemutatni, felvázolni a közelmúlt történéseit.
Az iskola, mint intézmény nagyon összetett entitás. Van tárgyi és van személyi oldala.
A tárgyi feltételekről:
Nálunk – Kismaroson – a tárgyi feltételek (épület, kapcsolt részei, és ezek
felszereltsége) jószerivel már semmilyen követelménynek nem felelnek meg.
Majd háromszáz ember élhetetlen környezetben kénytelen napi 7-8 órát eltölteni.
Naponta szívja le az iskola minden szereplőjének energiáját az, hogy mindezeken
felülemelkedve túlélje az órákat, a szüneteket. És mindeközben láthatatlanul
emelkedik az indulati- és érzelmi szint. És nemegyszer – egyre gyakrabban sajnos –
túl is csordul.
Az iskola elsődleges feladata nem az lenne, hogy túléljük egymást és a
körülmények adta nehézségeket, hanem példának okáért a tanulás, a felkészülés a
felvételire. Mindezeket a nehézségeket évek óta viseljük, görgetjük magunk előtt az
ebből adódó problémákat, miközben még az esetleges változás reményét is elvették
az iskolafejlesztés leállításával. (Mindezt az is tetézi, hogy a gyerekek egy jól
felszerelt, felhasználóbarát óvodából jönnek. És itt nem játszani, hanem tanulni kell,
ami már önmagában is traumatikus váltást jelent….). Az egy főre jutó WC-k
számával való példálózás helyett egy „szalonképesebb” tényt említenék: a tanáriban
húsz ember kabátjára egy, a falhoz tolt, oldalról szorosan szekrényekkel határolt
tonettfogas jut…
A személyi feltételekről:
A személyi oldal egy oktatási intézményben sokszereplős képletet mutat.
Tanárok, tanulók, szülők: bonyolult érdekhálózatot képeznek. És ez az érdekháló
időről időre átalakul, állandóan mozgásban van. A kisebb-nagyobb egységek
összehangolására, együttmozgatására megvannak a bevett formák, szerepek
(osztályfőnökök, munkaközösségvezetők, igazgatóhelyettesek és végül az
igazgató). A szervezet minden szintjén kiemelten fontos a közösségformálás, az
egyéni érdekek tompítása, illetve becsatornázása egy magasabb, konstruktívabb
szintre.
Milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy a közösséggé válás megindulhasson?
Olyan közösségre gondolok, ahol értelmezhető tevékenységet lehet végezni.
Kellenek értelmes, megvalósítható célok, lojalitás, legitimitás, szuverenitás,
karizmatikus vezetők, és végül, de nem utolsó sorban valamiféle szélesebb
befogadó közeg.
Értelmes, megvalósítható célok: ha csak a szűken vett tanítási feladatokra gondolunk, akkor ez évről-évre egyre megkérdőjelezhetőbb változásokat mutat, de
erre nincs ráhatásunk.
Lojalitás, legitimitás, szuverenitás: három egymástól elválaszthatatlan fogalom.
Akkor vagyok lojális, ha velem szemben legitim módon megválasztott vezető van.
Akkor vagyok lojális, ha velem szemben egy olyan vezető van, akit a fontosabb
értékek mentén elismerek (Ez nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértek vele!).
Szuverenitás –szabadság nélkül nincs értelmes tanítás. Hiszen én ismerem a
legjobban azt a területét az „életnek”, amit rám bíztak. Ismerem az összes szereplőt,
ismerem a feltételeket, tudom, hogy A-ból B-be hogyan juttathatok el
valakit/valakiket. (Erre képeztek „ki”.) Évek óta a nagy közösségi munkának ezt a
piciny részét bízták rám. Ebben vagyok járatos. A munkám döntések sorozatából áll.
Nem azért hozom én a legoptimálisabb döntést, mert csalhatatlanul jó döntéshozó
vagyok, hanem azért, mert helyzetemnél fogva a döntéshez szükséges legtöbb
információval én rendelkezem. Ezért akkor és ott naponta nekem kell több száz
döntést meghoznom, hogy a kitűzött cél majdan megvalósulhasson. Egy hosszú és
kívülről átláthatatlan folyamatról beszélek. Azért rendeltek oda, hogy kezeljem és
átlássam a „nagyfeladat” rám bízott kicsiny szeletét. És legvégül azért rendeltek
fölém vezetőket, hogy ebben az átlátási folyamatban segítsenek engem,
mindnyájunkat. Ha nincs szabadságom, akkor nem tudok döntéseket hozni. És ez
igaz a felsőbb szintekre is.
És végül, de nem utolsó sorban valamiféle szélesebb befogadó közegre is szükség
van. A közeg (jelen esetben a falu közössége, szűkebb értelemben a szülők) és az
intézmény (jelen esetben a tanári kar, a nem tanítással foglalkozó iskolai dolgozók
és az igazgató) közti optimális viszony a bizalom. Ha ez nincs meg, akkor a
fentiekben vázolt tevékenység ellehetetlenül. Hovatovább megkérdőjeleződik.
Nehéz év áll mögöttünk. Sokat dolgoztunk, nehéz helyzeteket éltünk meg.
Mindenki elfáradt és valamennyire elkeseredett is volt az utolsó héten. A jövőt egyre
kilátástalanabbnak látjuk (épület, gyereklétszám, tanárhiány, pluszmunkák, mérések,
adminisztráció, státusztörvény). Az utolsó héten mégis azt érzékeltem, hogy nagyon
egyben volt a tanári kar. Továbbképzésen voltunk, jobban megismertük egymást. A
záróértekezleten végigvettük az év folyamán felmerült problémák kezelésének
lehetséges módjait. A részletes kidolgozást a nyitóértekezletre terveztük. Nem volt
központi téma a státusztörvény. Végig a jövőbeni munkáról beszéltünk. A következő
évről!
És a záróértekezlet estéjén jött a hír arról, hogy Nyúli Edina pályázatát nem fogadták
el, a mandátumát nem hosszabbították meg. Nem volt hivatalos indoklás. A szülői
panaszok számával magyarázták az elmozdítás okát. A panaszok meg a
magatartásról és a rend hiányáról szólnak.
Az új kinevezett igazgató személye ismert. Ez a kinevezés az amúgy is meglévő
kérdések számát csak tovább növelte. Értetlenül állunk a történtek előtt.
Összegzésként:
Mi van?
Van egy alkalmatlan iskolaépület, van kb. 280 gyerek. Új igazgató. Egy minden tájékoztatás nélküli hagyott, a tevékenységében közvetett módon megkérdőjelezett
tanári kar.
Mi nincs?
Régi igazgató. Legitimitás. Lojalitás. Szuverenitás. Bizalom.
Ebben a helyzetben mindenkinek magának kell végiggondolnia a jövőjét és a
lehetőségeit. Nincs már olyan erő, ami itt tartsa. Ha valaki elhagyja a hajót, a többiek
is bajba kerülnek. Innen már a dominóelv lép életbe….
A fogas biztosan marad, csak kérdés, hány kabátot akasztanak majd rá.
Bódis Ágnes, a kismarosi Vilcsek Gyula Általános iskola egy tanára
