Vágyakozó éberség – Fejérdy Áron atya gondolatai az ünnepre

0
1265
Áron atya
Fejérdy Áron atya

Adventben nem csak a Karácsony megünneplésére készülünk, hanem az Istennel való találkozásra is. Isten, aki a Szeretet, azért lett emberré, mert találkozni szeretne velünk minden nap és találkozni szeretne velünk majd az utolsó napon is, hogy örökre velünk legyen, hogy örökre a Szeretetben legyünk. Az adventünk nem félelemmel, hanem örömmel és szeretettel teli várakozás.

Ahhoz, hogy találkozzunk a Szeretettel, Istennel, ébernek kell lennünk, mert ha nem figyelünk, könnyen elszalasztjuk a találkozást. Ezért buzdít minket Jézus az evangéliumban az éberségre: „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok.” (Mt 24,42)

Ahogy a Fokolare lelkiség havi írásában, az „életigében” olvassuk, „ez arra bátorít bennünket, hogy teljességgel éljük meg a jelen pillanatot, a mai napon szeressünk, ne a jövőben, bocsássunk meg most, és nem később; a valóságot éljük meg a jelen pillanatban, nem a jövőben, amikor majd időt találunk rá az amúgy is zsúfolt naptárunkban. Chiara Lubich így elmélkedik erről az igéről: „Megfigyelted már, hogy általában nem éled az életet, hanem vonszolod, valamilyen jövőre várva, amikor majd elérkezik valamiféle szépség? Az igazság az, hogy a szép jövőnek el kell érkeznie, de nem annak, amire gondolsz. Valami isteni ösztön arra késztet, hogy várj valakit vagy valamit, ami elégedettséggel tölt el. Esetleg valami ünnepnapra gondolsz, vagy szabadidőre, vagy valami különleges találkozásra, de amikor ez elmúlik, mégsem leszel teljesen boldog. Újra csak visszatérsz az egyhangú és bizonytalanul megélt hétköznapokba, és állandóan vársz valamire. Igazság szerint az életben, és a te életedben is eljön az a pillanat, amit senki sem kerülhet el: amikor eljön az Úr, és szemtől szembe találjuk magunkat vele. Ez az a »szépség«, amelyre öntudatlanul is várunk, mert boldogságra vagyunk teremtve. És teljes boldogságot csak Ő tud adni nekünk.”

Ebben az adventi időben érdemes kicsit tudatosítanunk a vágyakozásainkat, várakozásainkat. Ahelyett, hogy csak azt várnánk, hogy valaminek vége legyen, örömmel várjuk mindazt, ami szép: egy-egy találkozást, egy-egy megpihenést… de ne ragadjunk le ezeknél, hanem vegyünk lendületet ezekből a vágyainkból, arra gondolva, hogy nem csak valamit, hanem Valakit várunk: Istent, aki egészen közel van és arra vár, hogy minden pillanatban beléphessen az életünkbe és betölthessen örömével, önmagával.

A vágyakozás, várakozás bennünk van minden szép és jó láttán, de hogy a Szépség és a Jóság teljességére, Istenre nyissuk meg a szívünket, és ne ragadjuk le a töredékesnél, bátorítanunk kell egymást. Szerencsére Isten nem egyedül vár minket. Együtt kellene virrasztanunk, egymást bátorítva. Nagyon szép Izaiás próféta jövendölésében, ahogyan a népek egymást bíztatva indulnak meg az Úr hegyére, hogy Isten útjait közösen tanulják: 

„Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg útjaira, és így ösvényein járhassunk! ; Jákob háza, gyertek, járjunk az Úr világosságában!” (Iz 2,3-5)

Tapasztaljuk, hogy egyedül sokkal nehezebb kitartani egy jó elhatározás mellett, vagy megtenni fárasztó, vagy nehéz lépéseket. Ha azonban együtt haladunk, egymást bíztatjuk, mintha minden egy kicsit magától menne. Amellett, hogy megújíthatjuk ebben az adventben a közösségi elköteleződéseinket, annak örömét, hogy van kikkel együtt haladnunk Isten útjain, konkrétan is bátoríthatnánk egymást a virrasztásban, az adventi jócselekedetekben. Miért ne mondhatnánk mi is egymásnak: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére! Rajta, menjük el a rorátéra! Rajta, térjünk be a templomba! Gyertek, üljünk le az adventi koszorú köré egy családi imádságra! Rajta, olvassuk el a napi igét!” Vagy írhatunk egymásnak e-mailt, sms-t, egyéb üzenetet, betehetjük a csoportba: „Rajta, ma tegyük szeretettel a dolgainkat! Rajta, írjuk meg lelkesen a leckét! Legyünk nagyobb figyelemmel a kollégánk, osztálytársak iránt! Rajta, hallgassuk meg a másikat! Rajta, segítsünk be a házimunkában!

Milyen jó volna, ha siránkozás vagy panaszkodás helyett rászoknánk egymás bátorítására. A szeretet jó cselekedete az, ha egymást ébresztgetjük, mikor látjuk, hogy valaki „bealudna”. 

Ebben az adventi időben különösen is járhatnánk egymást bíztatva, egymást segítve, egymást ébresztgetve, Isten szeretetének fényében: „Gyertek, járjunk az Úr világosságában!”

Fejérdy Áron atya