A mese- és novellaíró pályázatra érkezett művek – 19-99 évesek – Bendő Józsefné: Emlékezés

0
931

Egyszer apóka és anyóka kinn sétál a réten, kezük összefonva, halkan beszélgetnek. Nem akarják megzavarni a csendet, mert ők oda emlékezni mentek.

Megszólalt halkan apóka:

– Anyókám emlékszel még itt találkoztunk először nem is olyan rég.

– Rég volt az apókám, nagyon rég.

– De emlékszel még anyókám a pacsirtára, ami felettünk énekelt? A lepkére, amit veled kergettem? Emlékszel a viharos szélre, a virágos rétre, a sápadt holdvilágra, a csillagos égre? Mond anyókám, emlékszel a fénylő napsugárra, a felettünk átívelt színes szivárványra?

– Rég volt az apókám, nagyon rég.

– De emlékszer anyókám az élet szekerére, mely mellettünk döcögött, felültünk rá és az döcögött velünk tovább. Emlékszel, hogy nevettünk, hogy szerettünk, emlékszel a dalra, amit együtt énekeltünk, amitől mindkettőnknek könnyes lett a szeme?

– Rég volt az apókám, nagyon rég.

– Emlékszel anyókám, hogy megraktuk az élet szekerét, minden féle széppel, gyermekkacagással, csendes öleléssel. Megraktuk  sok reménnyel, vággyal, hangos imaszóval, megraktuk sok szeretettel, vidám nótaszóval. Emlékszel anyókám? Hát emlékezzél!

– Rég volt az apókám, nagyon rég. Emlékszem én, hogy fenn ültünk az élet szekerén, amely lassan döcögött velünk, még is hamar ideértünk. De volt ott apókám más is! Fájdalom, bánat könnycsordulásig.

– Hagyd a bánatot, a könnyeket, csak a szépre emlékezz!

– Emlékszem én, hogyne emlékeznék, hogy fenn ültünk az élet szekerén, mely vidáman döcögött tova, még egy kátyúba elakadva összetört a szekér, elgurult egy kerék, nem maradt más csak üresség, nem maradt más csak egy halk imafoszlány, bánat. Halkan suttogom imámat. 

Az élet szekerén rég egyedül ülök, a szemem sarkában egy könnycsepp kiül, s a szekér lassan összedől.