A fafaragó mester megsimogatta rövidre nyírt szakállát és elmosolyodott:
– Egész jól sikerült ez a darab – és lágyan végighúzta fűrészporos kezét a simára csiszolt mankón.
– Lelakkozva még szebb lesz, a rétegek minden apróbb hibát elfednek majd.
Miközben nézegette művét, sok minden végigfutott az elméjén: vajon hány embernek lesz majd támasza, kiket fog támogatni, akar-e majd igazából mankó lenni? Összehúzta szemöldökét a következő gondolatra: hányszor fogják félredobni, hányszor fogják szégyellni a mankóssága miatt, és hány ember nem fogja szerelni. A remekművét megsimogatta és maga elé dünnyögte:
– Teljesen tökéletes darab. Egy mankó! Holnap utadra bocsátlak – mondta a mankónak a fafaragó mester – olyan életutad lesz, amit szeretni fogsz – gondolta és elzárta művét a szekrénybe.