A mese- és novellaíró pályázatra érkezett művek – 19-99 évesek – Dér Adrienn: Almaszakajtó szitaelefánt

0
283

 

Banduk bácsi a százszorszépektől pöttyözött réten bandukolt, közben vidáman ropogtatta az imént szerzett jókora piros almát. A hajnal még éppen csak pitymallott, az apró virágok lassan felemelték fejüket és sorra bontogatták ki szirmaikat. Banduk bácsi leült a mező szélén lévő kőre, és egyenként megszemlélte a körülötte nyiladozó százszorszépeket, valóban szépek-e. Egyiket-másikat talán százszor is megnézte, és mind a százszor szépnek találta őket. Úgy gondolta, miután megette az almát, szed belőlük egy kis csokorral Juliskának, a kisunokájának. A kislány minden bizonnyal még aludt, nem úgy a szomszédos tanyán lakó kisfiú. Norbika kiabálva szaladt felé.

– Banduk bácsi! Banduk bácsi! – Kipirulva érkezett az öreghez, akinek még idejében sikerült az alma maradékát a mellénye zsebébe rejtenie.

– Nocsak, Norbika, te ilyen korán fenn vagy?

– Szerettem volna lefülelni az almatolvajt – jelentette ki harciasan a kisfiú.

– Miféle almatolvajt? – tettetett értetlenkedést Banduk bácsi, és megtapogatta az oldalán lógó tömött tarisznyát.

– De hát már mondtam neked, Banduk bácsi! Valaki lopja az almánkat.

– Nem inkább te eszed meg? – kacsintott cinkosan az öreg.

Norbika megrázta a fejét.

– Én őrzöm az almákat. Tegnap este megszámoltam, mennyi lóg a fán, és ma tizenkettővel kevesebb van rajta.

Banduk bácsi elgondolkodott, végül csettintett egyet az ujjával.

– Tudod, ki lehet a tolvaj?

Norbika ismét megrázta a fejét és kíváncsi tekintetét az öregre függesztette. A bácsi gyanakodva körbepillantott a mezőn, majd közelebb hajolt a kisfiúhoz.

– Az almaszakajtó szitaelefánt lehet a tettes – suttogta.

Norbika szeme hatalmasra kerekedett.

– Almaszakajtó szitaelefánt? – kérdezett vissza.

– Cssss! – tette a mutatóujját a szája elé Banduk bácsi. – Még meghallja!

– Ilyen állat nem is létezik! – ellenkezett suttogva Norbika.

– Már hogy ne létezne! A százszorszépek mind tanúsíthatják, hogy itt haladt keresztül. Látod, hogy elterülnek?

– Mert még vizesek.

– Nem, nem. Ezt a szitaelefánt tette velük.

– Ha tényleg létezik, akkor én miért nem láttam még?

– Mert szitaelefánt.

Norbika értetlenül pislogott.

– Az mit jelent?

– Hogy olyan, mint a szita. Annyira lyukacsos, hogy őt magát nem lehet látni, mert átlátsz rajta.

Norbika az alsó ajkát harapdálta, azon morfondírozott, hogy ez valóban így van-e.

– És akkor a százszorszépek hogyan láthatták?

– Nem látták, érezték. Ha egy almaszakajtó szitaelefánt téged is minden reggel eltaposna, te is tudnál a létezéséről.

– És miért lopja az almánkat? – döntötte félre a fejét érdeklődően a kisfiú.

Banduk bácsi töprengett ezen egy pillanatig.

– Biztos éhes.

– Nincs ennivalója?

– Lehetséges.

– Miért?

– Hát, talán elvesztette mindenét és egyedül van.

– Mint te? – kérdezte Norbika.

Banduk bácsi szomorúan maga elé meredt, úgy motyogta:

– Mint én.

– De te nem vagy egyedül. Itt van neked Juliska. És én is – vigasztalta a kisfiú.

Banduk bácsi elmosolyodott.

– Hogy van Juliska? – érdeklődött Norbika.

– Egyre jobban. Ma újra megpróbálunk sétálni, talán már tovább bírja a lába – újságolta bizakodva az öreg.

Norbika Banduk bácsi tarisznyájára meredt.

– Juliska is szereti az almát, igaz?

A bácsi védelmezőn a tarisznyájához nyúlt, és bólintott.

– Akkor, amikor majd újra tud járni, együtt meglessük az almaszakajtó szitaelefántot, és viszünk neki sok-sok almát, hogy ne legyen éhes. Banduk bácsi, te nem tudod, merre lakhat?

– Biztosan valahol az erdőn túl, a folyó mellett.

– Engem még nem engednek oda anyuék, de te vihetnél neki almát, hogy addig se legyen éhes. Várj meg, mindjárt hozok! – azzal a kisfiú felpattant, és már ott sem volt. Kisvártatva egy jókora szatyorral tért vissza.

– Raktam még neki kenyeret meg sajtot, meg szalonnát is. Azokat is szereti a szitaelefánt, ugye, Banduk bácsi?

– Biztosan – bólogatott az öreg.

– Vidd el neki, légyszi, hogy ne legyen éhes! És mondd meg Juliskának, hogy gyógyuljon meg! Holnap meglátogatom.

Norbika Banduk bácsi kezébe nyomta a szatyrot és futásnak eredt vissza, a házuk felé.

Banduk bácsi a tarisznyájáért nyúlt, és csak ekkor vette észre az egyik almát a fűben. Már jó ideje kigurulhatott.

Az öreg hálásan nézett a távolodó kisfiú után.