A munkám a hobbim

0
1329

Kisebb megszakításokkal negyvenöt éven át dolgozott pedagógusként a környékbeli és a kismarosi gyermekekért Burik Vilmosné Ica néni, aki óraadóként a mai napig oktatja-neveli a helybéli diákokat. Közben szervezőkészsége és segíteni akarása újabb feladatokon keresztül valósul meg: nagy szeretettel vezeti a kismarosi nyugdíjas klubot, illetve képviselőként a falu irányításából is kiveszi a részét.

– Ica néni, hogyan indult a kismarosi pályafutása?

– Először a táj volt számomra lenyűgöző. Amikor főiskolás voltam, még az volt a divat, hogy a tanulmányi osztály vezetői eljöttek a főiskolára kiválogatni a jobb képességű embereket. Többen is voltak ilyenek. Engem a váci tanulmányi osztály vezetője kért, hogy jöjjek tanítani – először Kóspallagra. Amikor ott megszűnt a felső tagozat, Verőcére kerültem. Közben megvettük ezt a telket és elkezdtünk építkezni. Mivel a lányom akkor már iskolába járt Kismarosra, úgy éreztem, kellene ide egy felső tagozat is. Akkor még egy vezetés alatt állt Verőce és Kismaros, egyetlen képviselő-testülettel, de a kismarosi képviselők mindig inkább errefelé húztak, a verőceiek pedig arra. A mieink ebből az egyébként sok ellentétből egy nagyon jó dolgot hoztak létre: a felső tagozatot Kismaroson.

14963162_1266689943400941_4934802997581177708_n

– Milyen kapcsolat alakult ki a diákok szüleivel?

– A kismarosi szülőkre mindig nagyon lehetett számítani már verőcén is, az itteni felső tagozat létrejöttét követően pedig ők hozták a szemléltető eszközöket és sok más egyebet a biológia óráimra. Azért szerettem nagyon a kismarosiakat tanítani, mert a szülőkkel ugyanazt akartunk a gyerekek számára.  Megbeszéltük, mit és hogyan szeretnénk, majd összefogtunk a diákok érdekében. Így nem tudták megtenni azt, amit időnként a mostani diákok, hogy kijátsszák a tanárt és a szülőt egymás ellen. Ma a szülőnek kevés az ideje, nem tud mindennek utánajárni, keveset beszél azzal a másikkal, aki szintén a gyermekét neveli, azaz a pedagógussal, így könnyen konfliktusba kerülnek. A gyerekek nagyon okosak, abban a pillanatban észreveszik a rést, amint az létrejön. A szülővel való szoros kapcsolattartás nagyon hiányzik a mai nevelésből.

– Milyenek a mai gyerekek?

– Nagyon okosak, fel vannak szerelve mindenféle technikai eszközzel, ám az emberi kapcsolataik sokszor ellaposodnak. Elvannak a technikával. Ami kapcsolatuk kialakul, az is főleg arról szól, hogy kinek milyen kütyüje van, és az mit tud. Örül a szívem, amikor azt látom, hogy itt az utcában gyerekek játszanak. Vidéken ez szerencsére még mindennapos, de kezd változni. Ilyen korban élünk.

– Mi vezette a pedagógus pályára Ica nénit?

– Az osztályfőnököm komolyan figyelte, ki milyen tanuló, ki mi szeretne lenni, miben erős. Néhány gyereknél észrevette, hogy okosak ugyan, de elég lusták. Ezért kinevezte a tanulópárokat. „Vesztemre” – jó tanuló lévén – én is kaptam két-három ilyen kevésbé szorgalmas diáktársat. Végül olyan sikeresen tettem eleget a feladatnak, hogy ők is négyes-ötössel fejezték be a nyolcadikat. Szerettem foglalkozni velük. Tulajdonképpen akkor indult el a pedagógus pályám, de ezután is mindig voltak olyan tanáraim, akik ebbe az irányba terelgettek. Eredetileg egyébként gyermekorvos akartam lenni, mert a biológiát mindig szerettem. A középiskolában aztán koleszos lettem, ahol még inkább kitágult a segítségre, bátorításra szorulók köre, így a végére természetes lett, hogy az egri tanárképző felé veszem az utamat.

– Összesen hány évet tanított Ica néni?

– 1971-ben kezdtem, azóta nagyon kicsi szüneteim akadtak csak, így megvan a negyvenöt évem. Amikor eljött az idő, hogy nyugdíjba menjek, még szerettem volna végigvinni az utolsó osztályomat. Cserbenhagyásnak éreztem volna otthagyni őket a cél előtt. Egy jó osztályfőnök még az osztályozó értekezleten is igyekszik a gyerek erősségeit hangsúlyozni. Megteheti, mert ismeri őt, így megoszthatja a másik tanárral mindazt, amit az nem tud róla. Ennek különösen akkor van jelentősége, amikor két osztályzat között billeg a mérleg. Az osztályfőnöknek ezért is nagy a felelőssége felső tagozatban. Végül lehetőséget kaptam arra, hogy nyugdíj mellett végigvigyem az osztályt. Az övék és a legelső osztályom képe kinn is van a konyhám falán. Az eleje, meg a vége. A tanítás olyan, mint a szerelem: az elsőre mindig az emlékezni fogsz. Az utolsóra pláne.  Az, hogy most visszahívtak és visszamentem heti tíz órában tanítani, azt mutatja, hogy még mindig nagyon szeretek a gyerekekkel lenni.

– Gondolom, a gyerekek is Ica nénivel.

– A tanároknak azért is nagy a felelőssége, mert ha az adott pedagógust szereti a diák, a tárgyát is szeretni fogja. A legunalmasabb anyagot is olyan szeretettel kell átadni, hogy a gyerek érdeklődni kezdjen. Ami a szaktárgyamat, a biológiát illeti, itt, vidéken, a természet közelsége miatt mindig tudok mondani valamit, amivel felkelhetem egy adott diák érdeklődését és gondolkodni kezd. Soha nem a magolás híve voltam, inkább a gondolkodásé és a tapasztalásé. Ezért volt régen jó az, hogy sokszor mehettünk ki, a természetbe. Most erre kevesebb lehetőség adódik.

– Hogyan éli meg Ica néni azt, ha valakiben semmiféle érdeklődést nem tud felkelteni egy adott téma iránt?

– Nagyon nehezen. Még éjszaka is azon gondolkodom, mit is mondhatnék annak a diáknak, amivel motiválni tudom. Az ember elsősorban magában kezdi a vizsgálódást: mit nem csináltam jól? Miért nem figyelt oda az a gyerek? Ezért is mondjuk a pedagógus pályára, hogy hivatás. Ha kijövök az iskolából, nem tudom letenni a munkát. Hozzáteszem: én augusztusban mosolyogva megyek vissza az iskolába, nem sírva, mert nekem a munkám a hobbim.

– Mikor és milyen céllal alakult meg Kismaroson a nyugdíjas klub?

– A klub az én bekerülésem előtt is csodálatos múlttal dicsekedhetett. 2014-ben volt negyven éves. Miután Kismarosra kerültem, megismertem a falunak azt a rétegét, amelyik iskoláskorú  gyermeket nevelt és persze magukat a gyermekeket. Ám kimaradt egy fontos réteg: az idősebb korosztály. Aztán a férjem hívására, a nyugdíjba menetelemet követően, körülbelül kilenc éve kerültem a nyugdíjas klub közelébe. Jól éreztem magam velük, aztán, ahogy még jobban megismertük egymást, még inkább. Látom, milyen sok idős ember él Kismaroson. Köztük sokan egyedül töltik az idejüket, vagy szűk ismeretségi körrel rendelkeznek.  Ami közös bennük, hogy aktívak, vannak terveik. Szívesen mennének például színházba, vagy kirándulni, de egyedül vagy kettesben nem vágnak neki. Ám ha húszan-harmincan megyünk, jönnek. Az a cél, hogy amit öregkornak hívunk, szépkor legyen.

– Hogyan sikerül ezt megvalósítani?

– Ha valaki megöregszik, úgy érezheti, nem kell senkinek. Már nincs munkahelye, a gyerekek kiröppentek, ezért feleslegesnek érezheti magát. Ha van unoka a közelben, az jó, mert minden napra marad tennivaló, de a saját korosztály hiánya ebben az esetben is jelentkezik. Minden korosztálynak megvan ugyanis a maga múltja, ami alapján félszavakból is értik egymást; a közös tapasztalatokról pedig jó beszélni! Másrészt az ember, ahogy idősödik, jobban emlékszik a régmúltra, mint hogy tegnap mi volt. Mindezek miatt örömmel járnak a klubba az idősek: tudunk beszélgetni, odafigyelünk egymásra és egy csomó ponton találkozik az érdeklődési körünk. Szeretünk közösen színházba menni, szeretjük az operettet és szeretünk kirándulni is. Mostanában éppen – és ebben a földrajz tanárságom jócskán benne van – az egész országot bejárjuk, sorban, az összes nagyvárost. Mára szinte mindenhová eljutottunk. Azért is szeretik ezeket a kirándulásokat, mert némelyikük egy-egy városban harminc-negyven évvel ezelőtt már járt és az mostanra egészen megváltozott, érdekes élmény erre rácsodálkozni. Annyira fellelkesültünk, hogy most már minden hónapban megyünk valahová.

– Hány tagja van jelenleg a klubnak?

– Mintegy hetven, plusz tizenhét pártoló tag. Utóbbiak csak bizonyos alkalmakkor vesznek részt az összejöveteleinken. Ezek a kedves, úgynevezett „gyerekek” pártolnak minket, táncolnak nekünk, mikulás ünnepséget rendeznek, eljönnek a farsangi bulira és ugyanúgy fizetik a tagdíjat, mint mindenki más. Rajtuk kívül az óvoda és az iskola is támogat minket, hiszen rengeteg szép műsorral örvendeztetnek meg. Mi pedig az idősek napi rendezvénnyel azokat támogatjuk, akik nem tudnak a klubnapokra eljárni. Megnézik a műsort, esznek pár falatot, majd beszélgetnek egy nagyot, a végén pedig megígérik, hogy jövőre is jönnek.

– Jól látom, hogy Ica néni a pedagógus mivoltát az idősek között is megéli és kiteljesíti?

– Az ember nem teheti félre a személyiségét. Különösen azért, mert azt látom, hogy ez így jó. Emellett viszont azt is el kell mondanom, hogy kiváló vezetőséggel rendelkezünk. Mindenkinek megvan a maga feladata, amivel tökéletesen meg is birkózik.

– Milyen tervek születtek idénre?

– Rendszerint fél évre tervezünk. Most éppen egy Balaton-felvidéki kirándulásra készülünk: Tihanyt, Badacsonyt és Szigligetet járjuk be busszal. Májusban a Kámoni Arborétumba, a rododendronok virágzására szeretnénk eljutni. Minden tavasszal és ősszel (vagy télen) budapesti barangolásokat szervezünk, amelyek keretében mindig újabb és újabb arcát ismerjük meg a fővárosnak, amely a világ egyik legszebb városa. Vannak vártúráink is, amelyek során sorban bejárjuk a magyarországi várakat, romokat, várkastélyokat. Ami viszont az idősek számára a legizgalmasabb, az a fürdőtúra. Mindenkinek fáj ugyanis valamije, amit termálvízzel lehet gyógykezelni. Ezek a kirándulások erősítik az emberek közötti barátságot, simogatják az ember lelkét azt üzenve, hogy mégiscsak jó élni. Azt gondolom, hogy akik közöttünk aktívak, azok aktívabbak az unokák körében is.

– Képviselőként mennyire érzi fontosnak az emberekkel való közvetlen kommunikációt?

– A karácsonyi csomagok kihordásakor éreztem, hogy ennek ebben a formában meg kell maradnia. Nem azért mert a hetven éven felüliek annyira szegények lennének. A személyes kontaktus a lényeg, az a pár szó beszélgetés. A csomagot szerintem a képviselő személyesen vigye ki, mert akkor az illető kismarosi lakos is úgy érzi, meghallgatja őt a falu vezetése. Ha csak egy-két dolgot figyelembe tudunk venni az ő véleményéből és az megvalósul, az a kétszeresét éri, mert ennek gyorsan híre megy és egy egész korosztály érezheti azt, hogy odafigyelnek rájuk, a problémáikra, a véleményükre. Egy falu szerintem akkor igazán élhető, ha az idősek is jól érzik magukat benne. Ezt pedig a fiatalok látják, érzékelik és megértik: érdemes egy egész életen át itt maradni.

– Ica néni hogyan látja a mai Kismarost?

– Úgy látom, a falu befogadóképességének határait – lélekszám tekintetében – nagyjából elértük. Ha azt szeretnénk, hogy a még lakatlan területek is lakottá váljanak, a településnek hatalmas léptékben kell fejlődnie, rengeteg új vagy nagyobb közintézményre lesz szükség. Fejlesztésekre már most is szükség van. Nekem nagyon tetszenek a tervek, amelyeket a BME Urbanisztika tanszéke hallgatói készítettek tavaly, különös tekintettel a Duna-part bevonására. Ha ezeknek a terveknek egy kis része megvalósulna, például a bicikli utat, vagy akár egy kilátó felépítését tekintve, a turizmus jelentősen megnőhetne. Ennek viszont csak akkor van értelme, ha abból profitálunk is. Engem például nagyon zavar, hogy a hétvégeken és nyáron Kismaros egy nagy parkolóvá válik. Ebből egyelőre csak a helyi éttermek profitálnak, ami természetesen jó, hiszen azok fejlődése szintén hozzájárul a falukép alakulásához. Szerintem azonban származhatna több nyereség is ebből. Zavar az is, hogy Verőce területileg benyúlik majdnem a Szokolyai útig: azok az üzletek verőceiek. Ez csak azért zavaró, mert arra a részre így nem tudunk pályázni, pedig épülhetne például orvosi rendelő vagy nagyobb üzlet, ahol az idősebbek is kényelmesen bevásárolhatnak. Milyen jó dolog például a gyógyszertár, ahová utóbbiak úgy járnak, mintha boltba mennének. Az a falu, ahol mindenért máshová kell menni, alvófalu. Kismaros nem az.

– Mi a helyzet a kulturális élettel?

– A kultúra szerintem mindig szívügye volt Kismarosnak. Nagy dolog, hogy egy ekkora  falu két ilyen épülettel rendelkezik, mint a művelődési ház és az IKSZT. Kismaros mindig elismerte a tudást és mindig törekedett arra, hogy még többre tegyen szert. Erre jelenleg is rengeteget fordítunk. Viszont most már a kiszolgáló létesítményekre is oda kell figyelnünk, az utakra, a közvilágításra, hiszen egy csomó dolog fejlesztésre szorul.

– Ica néni vezeti a Szociális és Egészségügyi Bizottságot. Kismaros milyen helyzetben van szociális szempontból?

– Azért vállaltam a SZEB vezetését, mert ezt tudom leginkább összeegyeztetni az érdeklődési körömmel és segíteni akarásommal. Azt kell mondanom, hogy Kismaros szociális szempontból jól áll. Persze árnyalódik a kép, ha a teljes területet nézem, mert a külterületeken találkozhatunk veszélyeztetett és nagyon szegény emberekkel. Jó, hogy az önkormányzat megtartott olyan szociális juttatásokat, amiket az állam elvett. Néhányat áthelyezett ugyan a járásokhoz, de a legtöbbet teljesen az önkormányzatokra bízta. Kismaros ilyen szempontból is jó helyzetben van.. Az idén mindenki kapott segítséget, aki kért, akad, aki kétszer is. Ami a szépkorúakat illeti, Kismaros megfelelő szociális helyzete abból is adódik, hogy mindenki rendelkezett munkaviszonnyal, tehát kap nyugdíjat. Ha pedig a gyerek azt látta, hogy a szülők végzik a munkájukat, ő is elment dolgozni. Időnként persze előfordul, hogy valaki munkanélkülivé válik, ilyenkor segítünk. A szociális intézkedések egyikeként bevezettük az ünnepek előtti élelmiszergyűjtést is, ez a sokgyermekeseknek és az egyedülállóknak nagy segítség lehet.

– Minden változik körülöttünk. Ica néni szerint mit üzen mindez?

– Amikor ideköltöztünk, még mindenki művelte a földjét, többnyire idős emberek. nagyon sajnálom, hogy ma már a földek többsége parlagon hever. Ha csak néhányan dolgoznak a mezőgazdaságban, azoknak hamar elmegy a kedvük, mert arra a néhányra szabadul rá a “külvilág” mondjuk vadkár vagy lopások formájában. Valahogy megváltozott körülöttünk a világ. Hogy miért, azt nehéz összegezni. Mi, szépkorúak, még egy kicsit szeretnénk emlékezni arra a világra, amelyben életünk javarészét eltöltöttük. Közhely, hogy az élet felgyorsult. Én már bátran mondhatom: nincs értelme ennek a nagy rohanásnak. A vége mindannyiunk számára azonos, bárkik vagyunk, bármekkora sikert értünk is el.  Egyszer megöregszünk, és ez még a jobbik eset, hiszen legalább végigéltük az életünket. Idősebb korban az ember rendszerint számot vet, minek volt igazán értelme az élete során. Az első helyen a család áll, ez biztos. Utána következik a szűkebb környezet, ahová az ember tartozik. Ide sorolhatjuk a munkát, a munkahelyet is. Egyszer mindenki elmegy és mindenki pótolható, kivéve egyetlen helyen: a családban.

Révuti Norbert