Február 22-én lélekemelő, ám egyúttal torokszorító közös emlékezést élhettek át mindazok, akik nem akarnak felejteni. Emlékezni akarnak, egyrészt a háború áldozatai iránti kegyeletből, másrészt a hősök előtti tiszteletből. Mindenek felett pedig azért, hogy ne fordulhasson elő még egyszer az a rengeteg borzalom, ami akkor.
Oszlásnak indult, bűzlő, bomba által megcsonkított emberi holttestek között, a véres sárban hasaló, éhes, beteg katonákra emlékeztünk, akik közül sokan ugyanúgy végezték.
Ilyen nem fordulhat elő többé.
Aztán vége lett az I. Világháborúnak. Vagy nem lett vége. Hamar jött a második. És talán még ma is tombol. Talán az első sem 1914-ben kezdődött, hanem sokkal-sokkal régebben. A háborúk kiterjedése és intenzitása változik, de a lényege soha. Az mélyen hörgő, dübörgő gonoszság, az ugyanaz. A világon valahol mindig háború zajlik, ahol ezrek, meg tízezrek szenvednek és halnak meg pokoli kínok között.
Most éppen hozzánk közel is, Ukrajnában.
Február 22-én fotók, versek, énekek és emlékiratok felidézésével együtt emlékeztünk az I. Világháború áldozataira, hőseire: érintett rokonok, leszármazottak, érdeklődők, kismarosiak és nagymarosiak. Azért, hogy legyen végre béke.
Döbbrössy Mihályné Valentin Krisztina, Tharan Marianne, Néder Sarolta és Horváth Toni volt segítségünkre mindebben.
