Börzsöny oltalmában

0
241

A kötelező iskolai kirándulások alkalmával többször bejártam a Dunakanyar történelmi helyszíneit. Mikor Visegrád fellegvárából csodáltam a Börzsöny kék ködbe burkolódzó bérceit, felmerült bennem a gondolat, hogy az ott rejtőző vidéket is megismerjem.  Valahogy az évek múlásával már meg is felejtkeztem erről, de a közelmúltban egy barátom sokat mesélt erről a varázslatos vidékről. Elhatározásomat tett követte: az internet segítségével Kismaroson sikerült is szállást foglalnom.

2019 augusztusának elején egy hetet töltöttem el e faluban feleségemmel, Ildikóval. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen kedves, segítőkész emberek élnek itt, és barátságuk által megszerettetik velem ezt a csodálatos helyet. Felkeltették érdeklődésemet a vidék történelme iránt. Már évtizedek óta fő kutatási területem a lengyel menekültek második világháborús befogadásának története. Természetesen Kismaroson és környékén is, előzetes értesüléseim alapján, a 80 éve itt menedéket talált lengyelek nyomait kerestem. Verőcén, a temetőben hosszas keresés után sikerült az itt eltemetett lengyel katona sírját megtalálnom.  Vámosmikolai barátomtól csere útján kaptam egy Kismaroson 1940. január 26-án íródott lengyel lapot.

A küldeményt Józef Leitner lengyel menekült küldte a Lengyel Főkormányzóságba (németek által megszállt Lengyelországba). A levélen budapesti postabélyegző van, tehát ott került feladásra. Található egy másik elmosódott bélyegzőlenyomat is a levélen, amit az a katonai parancsnokság ütött rá, ahova Józef Leitner tartozott. A feladó Kismaroson a „Duna sor 107”-ben lakott, viszont ismereteim szerint ilyen néven utca nem létezett a községben. A „Duna sor” Kismaros melyik utcájával lehet azonos, nem tudom (talán később sikerül beazonosítani). A címzett Miczyeslaw Leitner, a feladó fia, ki Przyemyslben élt. Przyemysl Lengyelország déli részén található, a város az első világháborúban súlyos harcok színtere volt. Józef levelében kéri fiát, Miteket, hogy írjon minél előbb, mert aggódik egészsége miatt. Álmodott felőle, álmában sápadtnak látta, nagyon félti. Szeretné, ha otthonról sűrűbben kapna híreket. Sajnos, nagy valószínűséggel a címzett nem kapta meg a levelet, mivel a lapról hiányzik a német cenzúrabélyegző. Így maradhatott Magyarországon a levél. Hogy mi lehetett a sorsa a levélben szereplő családnak, nem tudni. 

1939 szeptemberében több tízezer lengyel menekült érkezett hazánkba. Többségük, főleg a katonakötelesek, – az emigráns lengyel kormány felhívására – kalandos úton Franciaországba és a Közel-Keletre távozott, hogy folytassa a harcot az országokat megszállva tartó hatalmak ellen.  A idősek, a nők és a fiatalok a háború végéig Magyarországon maradtak. 1945 elején a harcok befejezése után többségük visszatért Lengyelországba. Ám, akiknek lakhelye a szovjetek által megszállt és Szovjetunióhoz csatolt lengyel területeken volt, azok vagy nálunk telepedtek le, vagy Nyugat- Európába távoztak. 

1940-41 között ezen a szép vidéken, a Börzsöny oltalmában sok lengyel katona és polgári menekült talált támogatást és barátokat. A háború vészterhes éveiben Kismaros sok lengyel menekültet fogadott be.  Nagyobb menekült központ Nagymaroson és Nógrádverőcén működött 1940-ben. Mindkét településen volt polgári és katonai tábor is. A két tábortípus között a legfontosabb különbség az volt, hogy a polgári menekültek viszonylag szabadon mozoghattak a környéken. A katonák viszont csak külön engedéllyel és kísérettel hagyhatták el a táborok területét.  Nagy valószínűséggel a Kismaroson elszállásolt lengyelek a nógrádverőcei táborhoz tartozhattak. A katonaiakat magyar tiszt irányította, míg a polgáriakat a községbíró – az alispán vezetésével. 

Köszönet Kismaros község egykori és mai lakóinak, hogy egy őrült történelmi korszakban baráti jobbot nyújtottak a lengyel menekülteknek.

Vikár Tibor (Zalabér)