Dunakanyari mementó

    0
    508

    Csendes igazság

    “Uram, tégy engem a Te békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek! Mert amikor adunk, akkor kapunk, mikor megbocsájtunk, akkor nyerünk bocsánatot. És amikor meghalunk, akkor születünk meg az örök életre.” (Szent Ferenc imája)

    Vasárnap volt. Január 8-a. Kismaroson a helyből, Nagymarosról és Zebegényből a málenkij robotra elhurcolt közel hatszáz civil személyre emlékeztek a Mária bemutatása tiszteletére szentelt helyi római katolikus templomban.

    A tragikus könyörtelenségű nap történelmi dátumán 1945. január másodikát jegyeztek a kalendáriumok a Dunakanyarban. S bár a Szovjetunióba anno elhurcolt nyolcvanöt fiatal kismarosi nő és férfiú közül /őket a második világháborút követően a Vörös Hadsereg parancsára vagonírozták be és vitték kényszermunkatáborokba a mai Ukrajna területére/ többen is visszatérhettek a nevezett év karácsonyáig, “megnyílásukig” még egynéhány fajsúlyos esztendő múlására volt szükség. A rendszerváltásig ugyanis még beszélni sem lehetett a történtekről. Az elhurcoltak közül tizenegyen soha nem térhettek haza. Volt, aki hazatérését követően pár napon belül halt meg. A tragédia szinte minden kismarosi családot érintett. Az ítélet nélkül kollektív büntetésben részesített emberekkel fizettették meg a háborús veszteségeket. A 78 évvel ezelőtti történet szereplői élni akartak. Egymást segítve, imádkozva, a túlélés sokféle praktikáját kihasználva, testileg és lelkileg meggyötörten tértek haza.

    M. Poldauf Mária, Cica néni az egyetlen élő kismarosi túlélő

    Kismaroson 2010-ben állíthattak végre emléktáblát mindnyájuk tiszteletére, egymást váltó szervezőként pedig évi rendszerességgel gyűlnek össze koszorúzással egybekötött nyíltsisakos főhajtásra a kis-és nagymarosiak, illetve a zebegényiek. Ami pedig hagyományokon és a tiszteleten alapuló jövőépítő (és vonatkozó!) projektumokat illeti, egy túra is megvalósíttatik. A dunakanyari svábok 1945 januári kényszermunkára hurcolásának emlékére, a vidék fiataljainak kezdeményezésére. Jelen esztendőben eme, 130 km össztávú (gyalog)túra január 13-a és 15-e között lett meghirdetve. A vidék érintett községeitől indulva a heves (vár)megyei kál-kápolnai vasútállomásig. 

    A 2023 vízkeresztjének másodnapján történt megemlékezés a kismarosi közösség 1827-ben épült és felszentelt római katolikus templomában kezdődött. Ünnepi szentmisével, benne a helyi templomi kórus szolgálatával. Tóka Ágoston orgonaművész közreműködésével. Mindazok lelkére pedig, kik személyesen is jelen voltunk – akkor és ott!, a megvalósítani oly lehetetlennek tűnő hosszútűrőség feladata helyeztetett. Csendes emberséggel egymást támogatni és segíteni. Mint tették azt a málenkíj robot elszenvedői is anno. Szentlélekkel eltelve válva hatékony és hiteles eszközzé a Mindenható kezében. A múltidéző komemoráció alatt elhangzó gondolatokat Neubauer Rudolf, Kismaros polgármestere; Csuka Tamás váci református püspök és Rétvári Bence magyar jogász, politikus, a körzet országgyűlési képviselője, parlamenti államtitkár tolmácsolták. 

    Az ünnepségen a települések érintett családtagjain kívül részt vett M. Poldauf Mária az egyetlen élő kismarosi túlélő, illetve Mester Alajosné, Liebhardt Ottilia, aki éppen 16. életévét töltötte be, amikor Kál-Kápolnára ért a gyalogmenet, így őt végül is, mégis hazaengedték. Nővére, Liebhardt Mila azonban nem élte túl a málenkij robotot, őt elvitték kényszermunkatáborba ahonnan hazatérve halt meg pár nap alatt otthonában.

    Neubauer Rudolf, Kismaros polgármestere – A misét követően Neubauer Rudolf Kismaros polgármestere, Csuka Tamás nyugalmazott református püspök és Rétvári Bence a körzet országgyűlési képviselője, parlamenti államtitkár osztotta meg gondolatait a csendes igazság jegyében Áron atya szavaira rákötve.
    Csuka Tamás váci református püspök
    Rétvári Bence országgyűlési képviselő

    A nyílt színi koszorúzásra a ma már ciszterci orvosi rendelő – 1945-ben az egyik gyűjtőhely – előkertjében került sor, illetve azon másik ház – a Müller-ház – homlokzatára került fel az emlékezés koszorúja, amelyben az elhurcolásra ítéltetett kismarosi svábokat, német hangzású családnévvel rendelkezőket, illetve a Keletről érkező “felszabadítók” teljhatalmú ura által előírt kvótát “teljessé tevő” maradékot  begyűjtötték és őrizték az elhurcolás előtti órákban. 

    A ciszterci orvosi rendelő előkertjében álló 85 civil kismarosi személy nevét rögzítő emléktáblánál Száraz Lívia elénekelte a fogolyének című dalt. Rétvári Bence országgyűlési képviselő megkoszorúzta az emléktáblát, majd Kismaros község képviseletében Neubauer Rudolf polgármester és Aradi Szilveszter alpolgármester, a kismarosi Német Nemzetiségi Önkormányzat nevében Erdővölgyiné Zachinger Melitta elnök és Buzásiné Delacasse Ivett képviselő, Nagymaros Város Önkormányzata nevében Heinczinger Balázs polgármester, Nagymaros Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának képviseletében Ivor Andrásné Anikó és Karsán János, Zebegény község képviseletében Ferenczy Ernő alpolgármester és a Zebegényi Német Nemzetiségi Önkormányzat nevében Faludyné Kmetty Éva, és Hegedűsné Bertényi Renáta, a kismarosi Falumúzeum Alapítvány képviseletében Györei Piroska és Hipszki-Györei Kata végezetül a hozzátartozók helyezték el koszorúikat és virágaikat. ugyanitt. A Müller-ház emléktáblájára is koszorút helyeztek el az emlékezők, majd a Major Sándor teremben tartott vendéglátás zárta az emlékezést.

    Az énekhangi mementót (Fogolydal) Száraz Lívia énekes hozta, a találkozást záró agapé helyszíne pedig a Major Sándor-terem volt. Kismaroson.

    Száraz Lívia énekes – balról (Fogolydal)

    Írta és fényképezte: Martinek Imre

    A galériában szereplő képeket Csadó Klaudia és Ivor Andrea fényképezte.