Az idei ünnepségen a forradalommal egyidős kismarosiak köszöntése kapcsán, mint az egyik érintett édesanya szeretném megosztani, hogy emlékszem arra az időre…
Sokan születtek abban az évben Kismaroson. Kisebb gyermekem ez időben egy hónapos kisbaba volt! Az 1956. október 23-i reggel a Kossuth Rádió csak zenét sugárzott. Feltűnt, hogy a zenébe furcsa hangok vegyültek. Férjem rendben elment dolgozni, de munkahelyén közölték, hogy menjen haza. Másokkal is ez történt velük együtt hallgatták a Szabad Európa Rádiót, már ahol lehetett hallani. (Valószínűleg zavarták közben az adást.)
Közben az anyák tették a család körüli teendőket… Elképzelhető a hangulat… Anyai szívem és a csecsemő is szorongást érezhetett. Örültünk, amikor a hadiszerencse jóra fordult, de sajnos tizenkét nap után a félelem költözött a szívekbe. Mi lesz most? Kismaros átélt már egy málenkij robotot.
Elérkezett november 4-e. Hajnal négy körül a gyermek éhes, táplálni kellene. Az út felől tankok robaja, zaja hallatszik? Nem mertem lámpát gyújtani. Hogy legyen fény, egy elemlámpát a padlóra fektetve, félve, hogy bejönnek Szokolya irányából, intéztem dolgaimat.
A férfiak a munkahelyen nem kaptak fizetést csak élelmiszert. A boltok üresek voltak. Elgondolkodtató miképpen mostunk, s a gyermekek mégis tiszták voltak. Hamulúgot használtunk, amely a háború idején is sok bacilust megölt. A mai fiatal anyák ezt már el sem tudják képzelni.
Nem tisztem a politikát boncolgatni, hogy hány évnek kellett eltelnie, hogy most ünnepelni tudjunk. A jó Isten védje és őrizze Magyarországot minden Gonosztól. Úgy legyen.
Kiss Máriuszné Néder Terézia – egy édesanya
