Ők Ipolytisztítók – mondta jelentőségteljesen a Magosfa Alapítványos Kelemen Zoltán ahogy baktattunk fölfelé a Gálhegyin. Persze lehet, hogy nem jelentőségteljesen mondta ő, hanem én képzeltem hozzá a jelentőséget, hirtelen nem tudván megállapítani, hogy jelentőségteljes dolog-e Ipolytisztítónak lenni, vagy nem is annyira. Akkor és ott, vasárnap 16:20 körül a Gálhegyin annak tűnt.

Az Ipolytisztítók fanatikus egy népség, ide Kismarosra is eljöttek, hogy a patakmedret megjárják és kihúzgálják belőle a petpalackot, rövidesüveget, taknyos maszkot, lufimaradékot meg az autógumit. Rajtuk kívül még egy rakás kismarosi, jobbára börzsönyligeti is eljött, kábé ugyanezért. Takarítani. Ők a szomszéd utcákból jöttek, az ipolyosok meg Budapestről. Mondom, fanatikus egy népség, tehát akár jelentőségteljesen hangzott el a nagybetűs jelző, akár nem, azért csak tisztelet illeti őket. Már ha egyáltalán érvényes ez a régi főnév (Magyar Értelmező Kéziszótár: “vki, vmi érdemének, értékének v. jelentőségének elismerése és megbecsülése”) egyáltalán.

Közjáték: Schumacher néni épp ekkor vette volna be a kanyart ideális íven, de határon autózva a Szokolyairól. Azám, de meglepetésre emberek voltak a Gálhegyi elején, ráadásul zsákokkal. Még ráadásabbul pont az ideális íven. Az osztrák rendszámú, ezüst közúti táltos bebólintott a hirtelen fékezéstől, a lendületét elvesztette, fuccs a tempónak. Schumacher néni a keze intésével jelezte, hogy el van nézve a gyalogosnak a tempós közúti közlekedés zavarása, majd 2500 alatt hagyva a fordulatszámot tovarobogott. Mi is baktattunk tovább felfelé, mindkettőnk kezében szemeteszsák.
Közjáték vége.

 

Ma délelőtt dobta fel a facebook, hogy van egy esemény délután háromkor a közelemben, ismerőseim érdeklődnek utána. A Te szedd! országos (nemzeti, továbbmegyek össznemzeti!) szemétszedő akció (event) kismarosi kanyarját szervezte meg a Magosfa Alapítvány. Természet, lelkiismeretet megnyugtató cselekedet (lásd még: jótétemény), napsütéses vasárnap – ez volt a logikai sorrend, amíg az egérmutatóval elértem, egérrel megkattintottam és a szükségesnél talán kicsivel tovább nyomva is tartottam az “Érdekel” státuszjelzőt. Végül a fészbúk-érdeklődés (mindenféle meggyőződés nélküli megjelölése eseményeknek, amelyek egy algoritmus szerint „annyira te vagy” kategóriájúak) valódi érdeklődésbe fordult át. Aztán azon kaptam magam, hogy megebédelt állapotban ott vagyok a Gálhegyin egy teljesen vegyes embercsoportosulás bal szélén.

Csoportkép (a Magosfa fotója)

Statisztikailag megvolt a kétharmad, tehát aki ott a facebookon érdeklődött vagy ígért, annak a kétharmada el is jött szemetet szedni. Jó arány. Háromkor a Gálhegyi hajtűkanyarjában tehát csoportkép, zsákosztás, gumikesztyűzés (az S-es méret a felhúzás pillanatában alakult az M-es kézfejen biciklis kesztyűvé, de dísznek fönt hagytam a jobbomon, a balra pedig meg se próbáltam felhúzni) és eligazítás. Nem volt olyan patent, mint katonáéknál, volt benne egy kiérlelt elképzelés vázlata, valamint egy pár perces tépelődős, hümmögős etap (politikaérzékenyeknek: főpolgármesteri határozottság), de végül elindultunk szervezetten, mégis szerteszét. Nagyjából lerajzoltam, hogy mekkora részen cirkálhattunk:

Kösz, Google Maps! (kép – Google Maps)

A Gálhegyiről kijönni, átkelni a kisvasút oldalára és ott a sínek mentén elindulni olyan volt, mint belépni egy Jack Kerouac regény kontinenst tévesztett hobójának a tudatába. Irány és cél nélkül, a felfedezés lehetőségét és a gyűjtögetés ígéretét egyszerre kínálta fel a dzsindzsás patakpart. Mellette a szigorú párhuzamokba rendezett vasút csupán levitézlett civilizációs vívmánynak látszott, ígéretek nélkül. Viszont kevésbé kényelmetlenül járhatónak tűnt, mint a patakpart és kellőképpen szemetesnek is, tehát logikusnak látszott a sínek mentén játszani a szemétszedő hobót. Igazából a sínek mente rosszabbul járható volt, mint az egyenetlen patakpart, de szemét volt itt is, ott is. Észrevettem, felvettem, értelmeztem majd belepottyantottam a zsákba. Közben próbáltam a szerzett információk alapján visszafejteni a gyűjtögetett cafatokból a szemetelő ember jellemportréját, lényegét, típusát. Spoiler: nem vagyok egy Sherlock, nem megy ez a dedukciós logika annyira, mint neki a filmekben.

Sherlock ránézésre megmondja Watson nőjéről, hogy tetovált, macskaszerető, liberális-demokrata, okos, de kiábrándult (A kép a BBC Sherlock című sorozatából van, szívből ajánlom)

A patak túloldalán egy család, kisgyerekkel. Szedő-barátok, gyűjtőtársak, hulladék-pajtik. Párhuzamosan haladtunk egy ideig, aztán a civilizációs nyomvonal miatt én tempósabb voltam, úgyhogy legközelebb visszafelé találkoztunk. A kisgyerek, a Palkó is szedte a más szemetét, de jelentett különféle megtalált bogyókról is, kérnem se kellett. Elmondta büszkén, hogy kettő félét is talált, de egyikből sem evett. Közben apa szótlanul cipelte más kidobott paláját a közlékeny Palkó mögött, meg egy szomorúra puffadt szemeteszsákot is cipelt, amiben a kisebb darab egykori mindenfélék és hogyishívjákok voltak. Csodálkozva állapítottam meg, hogy nem méredzkedünk meg egymással, mint férfi a férfival, például hogy kinek nagyobb a zsákja. Pedig micsoda remek alkalom az alá-fölérendeltségi izé könyörtelen előállításához! A fogyasztói javak ugyanis hiányoznak, se slusszkulcson lógó logó, se nappali falán bizonyító tévéképernyő-átló, de strandidő híján még a bronzos vázizomzat se látszik. Csak a nyers és objektív köbcenti standardokba zsúfolt gyűjtőteljesítmény a zsákokban.

Tehát ezt sikerült úgy elkerülni, hogy utólag jutott eszembe, hogy mintha fel se merült volna a győzelmi kényszer (adamtepl képe a Pixabayről, de eredetileg kovbojost akartam)

Férfiassági verseny nem lehetett volna ennél tisztább ügy, oszt’ mégse történt meg. Nekem nem jutott eszembe sutyiban hazug-dagadtra pumpálni a zsákomat, ő meg nem támadott eleve lesajnáló pillantással a találkozáskor, látva, hogy egyértelmű hátrányban vagyok. Egy közvélekedésileg kötelezőnek tartott státuszrendezési pávatáncot úsztunk meg ezzel, a különbségkeresés helyett a hasonlóságtalálásé lett a szituáció.

Nálam akkor már volt egy használhatatlanra lapított alumíniumlábos is, ha jött volna a férfiúi pávatánc, bedobtam volna az érvkosárba a zacsi pala ellenében. Frankó, super-size-menü méretű lábos volt ám, talán húsz literes is lehetett még fénykorában. Akkor, amikor még szabályos henger alakú volt. Amikor még nem fordult át haszontalansággá és amikor még gazdája is volt. Most kábé három liter víz férne bele, de mivel nincs alja, sosem fogom tudni megmérni és igazából már nem is érdekel. Az egykori gazdáját sem érdekelné. Ráadásul már nem kell vele bizonyítani semmit se, főleg vélt hierarchikus státuszfölényt nem.

Inkriminált exlábos (a szerző felvétele)

Úgyhogy: helló, te hegeli értelemben önmagában-létező tárgy, aki már tényleg megfoszttattál minden többletjelentéstől! Már tényleg csak szemétnek vagy elég, te ex-lábos, viszont legalább súlyos és nagyméretű szemétnek. De ha akarsz, királykodhatsz a csipszeszacsik között. Zsupsz a többihez!

Az a kísérlet, hogy az összeszedett szemetekből kirajzolná az ember azt a szociológiai képletet, társadalmi szeletet, ami a szemetelő kvintesszenciája, na az nem sikerült.

Találni véltem pedig egy romantikus vándormunkás figurát, aki társaival modern Odüsszeuszként a patak partjára megy elkölteni az ebédjét. Kiváló ízléssel választott príma környezet (romantikus hajlamát innen csatornáztam bele az analogikus érvelésbe), aminek ellenpontja az ebéd, amit – lévén vándormunkás – műanyag dobozos készétel formájában vesz magához. Ennek maradékát (piszkát) viszont hátrahagyja.

Vélt vándormunkás elhagyott ebédje (A szerző felvétele és képzettársítása)

Láttam magam előtt a faluközpontba parkoló családi egyterű beltartalmát is a kisvasúton utazni. Gonoszul előítéletes (prekoncepciózus) vízióm szerint e polgárok kezében (táskájában) nem bír megmaradni a pillepalack, sőt ugyanezen polgárok taszítják a kiüresedett csipszeszacskót is. A Coulomb-törvény lehet a ludas – fantáziálok serényen -, a statikus töltés röpítheti ki (vákuumban két pontszerű elektromos töltés között ható erő nagysága egyenesen arányos a két töltés szorzatával és fordítottan arányos a közöttük lévő távolság négyzetével, mondja a Wikipédia) a Q1 töltésű kisvasút-felhasználó kezéből a Q2 töltésű zacsit. És (per defitionem, ab ovo, satöbbi) sohasem egy kukánál éri el a kritikus töltést a pontszerű alany.

De hát ezek végletes egyszerűsítések, amit a nyolcadikos fizikaóra emlékei, meg az azt követő sűrű wikipédiázás emelhet a bárgyú rosszindulat szintje fölé. Még a szemetelő se ilyen egyszerű.

Megállapítások, vagy konklúziók, végkövetkeztetések vagy azok se:

Szemét volt most is, tehát volt olyan is, aki azt eldobálta. Ez maradhat egy érvényes és jelentőségteljes (feltartott mutatóujjú, fehér alapon piros háromszögbe rajzolt) megállapítás.
Ezen túl amit még bizonyossággal állíthatok, hogy túlzó volt a póló+két pulcsi kombináció.
Állítólag hétfőn is ilyen idő lesz, bár akkorra nem szervezett a Magosfa szemétszedést a Gálhegyin.

Ennyi szemét gyűlt össze végül (a Magosfa fotója)

Lakatos Péter

(Valójában az írás műfaja nem riport, de ahhoz áll legközelebb, ezért bizonytalankodik a cím is. Az még mindig kérdés, hogy a címben ki vagy mi adja a másikat, valamint hogy mi is az a másik egyáltalán)