Március 27.
Ez az a nap, amikor a helyi általános iskola névadója – nevezetesen Vilcsek Gyula – megszületett.
Legtöbbünknek ez is csak egy intézmény neve, s hívjuk inkább sulinak, felnőttesen iskolának, nagy ritkán esetleg „vilcseknek”, de vajon tudjuk-e kiről nevezték el? S hogy egyáltalán miért éppen róla?
A harmadik írás, mely ebben a sorozatban a legutolsó – egyben a legfontosabb is.
Hiszen arról az emberről szól, aki nélkül az előző két cikk meg sem születhetett volna.
S aki nélkül most talán az ország sokadik Petőfi Sándor Általános Iskolájában tanulhatnának a gyermekeink.
Ismerjétek meg most az ő történetét.
Csadó Klaudia Bernadett
170
1853. március 27-én egy megbecsült esztergomi kesztyűsmester, Vilcsek Antonius és nála 14 évvel idősebb Krachl Anna házasságából született egy fiúgyermeke, aki keresztségben a Julius nevet kapta. Szülőháza a Lőrincz utcza 21. szám alatt volt.
Amint elérte az iskolázható korát, a kisfiú, polgári státuszának megfelelően megkezdte iskolai tanulmányait. A népiskola befejeztével a Pannonhegyi Szent Benedek Rend Esztergomi Főgymnasiumába került. Körülbelül ekkor, édesanyja korai halálával, 12 évesen félárva lett. A megszerzett gimnáziumi évkönyvből kiderül, hogy nem osztályelsőként végezte a IV. osztályt sem.
Ezzel együtt akadály nélkül jutott be az Esztergomi Érseki Tanítóképzőbe, aminek három évét sikeresen végezte el, s tanítói képesítést szerzett. Apja felesége halála után bő két évvel újranősült, s most egy nála 20 évvel fiatalabb asszonyt vett magához. Tőle aztán gyors egymásutánban születtek az iskoláiban már Gyula névre hallgató fiú féltestvérei, s így valószínűsíthetően szűkké vált számára a szülői ház. Az 1870-ben befejezett a képzése utáni első évekről még nem tudtunk információt találni. Az viszont igazolt, hogy 1872-ben az akkor Komárom megyei Gúta (ma Kolarovo) iskolájának volt tanítója. Győrött elvégezte a főtanítói minősítést nyújtó továbbképzést, majd megpályázta és elnyerte a katolikus kismarosi népiskola igazgató-kántortanítói állását.
1872-ben, 19 évesen lett az akkor szinte tisztán sváb falu egyetlen tanítója, iskolájának vezetője.
Úgy tűnik aránylag gyorsan sikerült elcsavarni a fiatal tanító fejét, mert alig egy évvel Kismarosra költözése után megházasodott, feleségül egy helybéli sváb lányt, Éberli Annát vett el. (Az anyakönyvbe bejegyzést tevő Thuránszky lelkész tévedett, mindkettejük életkorát 21 évben jegyezte. Dédapám még csak 20, felesége pedig éppen 18 éves volt ekkor.)
Házasságuk hosszú időre köttetett és gyermekekben gazdag volt. Sajnos, a következő két évtizedben született 8 gyermekükből csak négyen élték meg a felnőtt kort (Erzsébet Berta – Elza néni; Gyula – Gyuszi „Tesó+” nagyapja; Béla – nagyapám; Géza Károly – Géza bácsi).
A fiatal tanító az országosan éppen induló „magyarosítási” hullám elején kezdte meg munkáját a sváb faluban és tökéletesen megfelelt az akkor uralkodó „trendnek”. Az oktatás egyetlen teremben folyt a négy osztály számára. Kezdetben német nyelven, aztán – mint ezt a különböző helyekről származó elismerések, sőt újságcikkek is tanúsítják – a tanító úr egyre inkább áttért a magyar nyelvű oktatásra. Ennek hatása igen jól látszik a különböző felmérések adataiban, amelyek azt bizonyítják, hogy a munkája indításakor szinte 100%-ban sváb lakosság már az 1900-as évek legelején is többségében magyarnak vallotta magát. A már nyugdíjba vonulás után tartott 1920-as népszámláláson a 620 kismarosi közül 521 vallotta magát magyarnak és csak 99 svábnak. A világháború előtti utolsó adatok már arról szóltak, hogy a falu népességének csaknem 100%-a jelezte magyarságát. A Kismaros múltját feldolgozó tanulmányában Varga Zoltánné sz. Wiedermann Erzsébet nagyon jó összegzését adta Dédapánk nevelő munkája eredményességének, amikor leírta: „Gyűjtőmunkám arra a kérdésére, hogy miért nem alakult meg Kismaroson a ’Volksbund’, egy idős embertől felháborodott válaszként ezt kaptam: Vilcsek szellemében nem alakulhatott meg! Pedig abban az időben már nem is élt a tanító úr!”
Ennek köszönhette aztán Kismaros, hogy az 1946-49-es években bekövetkezett „sváb kitelepítések” – amelyek esetenként sváb falvak teljes lakosságának elüldözését jelentette – egyedül az egész országban ezt a települést nem érintették, innen senkit nem kényszerítettek exodusra Németország valamelyik megszállási övezetébe.
A leszármazottak Vilcsek Gyulának köszönhetik, hogy ma büszkén ápolhatják sváb őseik hagyományait, őrizhetik kulturális emlékeit és taníttathatják gyermekeiket a német nyelvre (is).
Az emlékezetek szerint Vilcsek Gyula szigorú, következetes, egyenes ember volt. Ez különösen erősen nyilvánult meg gyermekeivel szemben, akiknek teljesítményével (gondolom fiatal korukban) nem volt elégedett. A családi szájhagyomány szerint egy családi beszélgetésben kategorikusan kijelentette: „Ti mihaszna pernahajderek vagytok, s nem érdemlitek meg, hogy bármit is megtudjatok eleitek dicső tetteiről, életéről!” Ezt sajnos be is tartotta. Tőle semmilyen, a Vilcsekek családi múltjára vonatkozó ismeret nem került gyermekeihez, így sajnos hozzánk sem. Ezért kutatjuk már lassan 20 éve családunk történetét, amiben még mindig van betöltésre váró hézag.
A tanítói munkássága mellett mozgató eleme volt a falu közösségi életének. Gyakran látta el (az akkor még nem létező) postamesteri, jegyzői, sőt jogi tanácsadói feladatokat is a lakosság számára. Résztvevője, esetenként vezetője volt a vidék tanítói által létrehozott szakmai szervezeteknek. Tanulmányokat írt, előadásokat tartott ezeknek rendezvényei számára. Rendszeresen feljegyezte a faluban történt nagyobb eseményeket – a legkülönbözőbb helyekre (pl. a falut ért földrengésről a tantermi szekrényajtó belső oldalán számolt be, a templom felújításának menetét rögzítő írása pedig a torony csúcsán levő kereszt talpgombjában került elhelyezésre – ez utóbbinak szövegét Sándor atya másolta le az aktuális felújításkor, mielőtt a többi relikviával együtt visszakerült volna a talpgombba). A gyermekek arcvonásaiból tudományos alapú következtetéseket próbált levonni jellemvonásaira, szellemi és fizikai képességeire, s ehhez gyermekarcok tömegét vázolta le – pl. az éppen olvasott könyv fedlapjának belső oldalára. Így sikerült felfedeznem a félrerakott kacatok közt Jósika Miklós br. „II. Rákóczi Ferenc” c. négykötetes művének 1861-es kiadású példányát.
Hosszú, 45 éves tanítói munka után, 1917-ben vonult nyugdíjba. 1918 őszén, még a Monarchia szétesése előtt kapta meg tevékenysége elismeréseként – állítólag utolsó kitüntetettként – a Ferenc József rend lovagkeresztjét, más néven aranykeresztjét. Ezután is aktívan élte a falusi értelmiségi akkori szerepének megfelelően az életét, s csak a legvége felé fordult beljebb, a családja felé, s foglalkozott többet unokáival.
Nem sokkal 81. születésnapja előtt távozott az élők sorából, hogy az általa gondosan előkészített családi kriptában helyezzék nyugalomra, az általa még életében kényelmesnek (családi monda) talált tölgyfa koporsóban.
Ez az élet kezdődött éppen ma 170 éve.
Íme a szám: – 170.
Wilczek-Nagy Levente