Három beszámoló a Málenkij Robot Emléktúra résztvevőitől

    0
    252

    A beszámolók eredetileg a Málenkij Robot Emléktúra oldalán jelentek meg. Az alábbiakban három résztvevő emlékezése olvasható a 2023. január 13-15. között végigjárt emléktúráról, Fridrik Klaudia, Kiss Ervin és Takács-Mlatilik Tímea a szerzők. Az idén Kismaroson Zebegény és Nagymaros részvételével megtartott közös megemlékezésről szóló riportot itt lehet elolvasni. A cikk elkészítéséhez köszönjük Lászlófi Károly közreműködését.


    Fridrik Klaudia

    (A beszámolóban a szerző fotóival.)

    Volt, amikor a zene vitt előre, s volt, amikor a saját gondolataim, máskor mások tempója, vagy egy jó beszélgetés. Volt olyan is, amikor csak az, hogy “nem adhatod fel!”. S a remény, hogy a testem is így gondolja majd.

    A két nap alatt megtett út első 70-75 kilométerén is voltak pontok, amikor test és lélek is megfáradt, de mindig elég gyorsan át tudtam lendülni ezeken, s csak mentem tovább.

    Az utolsó (ca.) 15 kilométer viszont teljesen lélekölő volt, hosszú, szinte végeláthatatlan, dimbes-dombos országútjaival, változatlan tájaival, s a bennem lévő fáradtsággal.

    Itt ketten róttuk a kilométereket, már alig látva az előttünk és mögöttünk haladókat. Próbáltuk az autók sebessége és távolsága alapján kiszámítani, vajon a belátható út hány métert-kilométert fedhet le, s mennyivel érünk közelebb a célhoz, ha addig eljutunk. Próbáltam megtippelni azt is, hogy vajon hány lépés egy-egy adott szakasz, s ha több volt, annak is örülni lehetett, hisz nagyobb távolságot gyűrtünk le, hagytunk magunk mögött… Nagyon hosszú idő telt el így.

    Ezekben az órákban én sem enni, sem inni nem tudtam. Csak a mentális és a fizikai fájdalmat éreztem, s azok a gondolatok vittek előre, hogy ha beérünk, mindez megszűnik.

    És akkor belém nyilallt az eddigieknél sokkal erősebben, a lelkem mélyére hatolva a felismerés, s az érzés.

    Hogy azoknak, akiknek emlékére megtesszük ezt a túrát, mennyivel nehezebb dolguk volt.

    Nem csak a felszerelés, a tulajdonképpeni tábori, de azért mégis kényelmes körülményeink, a jókedvű társaság, a vendégvárások a településeken, a saját tempóban való menetelés, a szabadság, de a TUDAT, hogy mi is a CÉL.

    Hogy hová és miért is tartasz.

    Ezt 1945 januárjában egyáltalán nem tudhatták. Egyszerűen csak menniük kellett valahová, valamiért, amiről fogalmuk sem volt. Hajtották őket, mint az állatokat. Nem tudták valaha visszatérnek e a szeretteikhez, viszontlátják-e még őket. Az a szörnyű bizonytalanság, hogy vajon mi fog történni velük.

    Felemelő volt beérkezni a vasútállomásra, s tudni, hogy micsoda határokat feszegettem ismét magamban, s többszörösen átléptem azokat. Büszke és hálás vagyok, igen.

    Valahol mégis ott bujkál bennem ez a picit melankolikus, szomorkás érzés. Hogy nekik mennyivel nehezebb volt mindez, és ez csak a kezdet volt… Nekik nem volt választásuk.

    Azt hiszem így lett ez egy igazi megemlékezés számomra, ott, a kál-kápolnai vasútállomáson, s így lettek teljesen őszinték a könnyek, amelyek végigfolytak az arcomon.


    Kiss Ervin

    (A beszámolóban a szerző fotóival.)

    “Innen gyalog megyünk tovább!”

    Ez a szállóigévé vált mondat kísérte végig az utunkat Kismarostól Kál-Kápolna vasútállomásig a Málenkij Robot Emléktúrán, ahol 3 nap alatt közel 130 kilométert tettünk meg gyalogszerrel.

    Nem mondom, hogy könnyen határoztam el magam, de nem hagyott nyugodni ez az út, ez a kihívás. Eszembe jutott, amikor dolgoztam, ha éjjel megébredtem, vagy a hajnali kávék ideje alatt, de csak mintha egy szellő suhant volna keresztül gondolataim erdejében.

    A kísérő autó sok könnyebbséget adott. Mindent el tudtam pakolni, amit szükségesnek gondoltam. A magnéziumtól a hálózsákon keresztül a könnyű nyári cipőig, ami csendes útitársként lapult a hátizsák aljában végszükség esetére. Végre minden készen állt, hogy péntek reggel neki induljak a Dunakanyarból a Cserhát lankáin át a Mátra lábán keresztül a visontai erőmű bányái mellett a káli síkig.

    Hosszú volt…

    Akár a málenkij robot maga, ami több száz német nemzetiségű család történetében hagyott nyomot a ll. világháború óta, mert kár azt gondolni, hogy az utolsó hazatérő elvarrta a történelem mocskos, véres szálait. Apák, anyák, testvérek maradtak a messzi Szovjetunió fagyos földjében, a hazatérők, és az itthon maradottak emlékezetében. Ez az emlékezet hozta létre ezt a 130 kilométer hosszú menetelést.

    Gondolhatnánk, mint ahogy gondoltuk is sokszor, hogy mi ez az út az elhurcoltak szenvedései mellett? Valahol a semmivel egyenértékű, de mégis megéli részben azt az ember, amit az elhurcoltak élhettek meg, dédszülők, nagyszülők, anyák, apák, testvérek.

    A kezdő pillanatokban a polgármester szép beszédet mondott. Egy mondatban összefoglalva: Figyeljünk egymásra! Ezzel az útravalóval kerekedtünk neki Kismarosról péntek reggel nyolc órakor, egy osztálynyi gyerek kíséretében.

    Aki nem ment még soha negyven kilométernél többet egy nap, az azt sem tudhatja, hogy ez milyen próbatételekkel állítja szembe az embert. Hogy milyen három napon keresztül naponta negyven-negyvenöt kilométert megtenni azt nem tudtam, és bevallom féltem is tőle. A csapat viszont sok erőt adott ahhoz, hogy átlendüljek a saját holtpontjaimon. Mert valamilyen szinten mindenki nyújtott valami kiemelkedőt. Volt, aki hatvan, sőt nyolcvan évesen járta végig, mint ahogy tizennyolc év alattiak is voltak köztünk, de akadt, aki az összes putyerkáját végig vitte a hátán, és olyat is láttam, aki már Kismaroson sántikált, mégsem adta fel.

    Az első naptól kisebb csoportokban róttuk a kilométereket. Ezek a csoportok nem voltak zártak, bármikor újra tudtak rendeződni, és a hosszú, aszfaltos szakaszokon történeteket hallgattam egy régi nép mélyre nyúló történelméből.

    Láttam magam előtt az ablakkeretbe vert szeget, lovak patáit a tisztaszobában, utca szélen hömpölygő bort pincesor hosszan, a listát író szerencsétlent, aki az elhurcolt emberek lajstromát szedi össze, láttam a nyári ruhákat magukra aggató lányokat a kemény orosz hidegben, a méhcsípést, ami a hazajutást jelentette, és hallottam a mindent felülíró becsület fontosságáról, miközben lassan-lassan apadtak a kilométerek. A pénteki nap vége sajgott mindenkinek. Lóbalzsam illatban töltöttük az első éjszakát a nógrádsápi kultúrház színpadán.

    Aztán reggel lett, és fél hétkor már fejlámpafüzérként ragyogtunk a főút szélén. Kellett legalább három kilométer, hogy az izmaink is felébredjenek. Hála a Jóistennek, puha sáron történt mindez, mert ami utána jött, az lassan és alattomosan darálni kezdte lábaink lágy szöveteit. Vanyarcon bőséges reggelivel vártak minket egy kis iskolában (ha jól sejtem az volt), de ami a leginkább megfogott, az egy kézzel készített plakát volt. „Isten kezében vagyunk” Ez volt az útravalónk második napra.

     

    A reggeli után kezdetét vette a szombati szakasz hátralévő része. Nagyjából harmincöt kilométernyi aszfaltút tekergett előttünk Vanyarctól Gyöngyöspatáig. Kora délelőttől kora estig meneteltünk kis csoportokban, és a bennük lévő emberek áthúzták egymást a különféle mentális, lelki vagy fizikai holtpontokon.

    De végre! Végre Gyöngyöspata!

    Valamilyen szúrással, sajgással, fájással már minden lépésnél büszkélkedhettünk. A zuhany és a jó vacsora sokat jelentett, a művelődési ház aulájában pedig kellemes meleg kényeztetett minket. Az éjszaka hosszú volt, mert vagy horkolásra ébred az ember, vagy arra, hogy véletlen megmozdítja a lábát, az pedig az idegszálak visítozásában ér véget, amitől pedig szintén nehéz aludni.

    És közben mindig eszembe jutott, régen hogy is volt? Évekig nem volt többjük, csak amit magukkal vittek. Évekig!

    Mi most luxus hálózsákokban, melegben, lóbalzsamban fürödve fájunk. Bár igazából nem sok szó esik a “mi fáj” kérdéskörről, mintha mindenki tudná, hogy milyen szerencsés csillagzat alatt születtünk. Ráadásul, mi holnap buszra szállunk, és haza indulunk, ellentétben azokkal, akiket a vonat Kál-Kápolnáról csak még messzebbre vitt el.

    Aztán reggel lett megint!

    A harmadik nap kihívásait olyan nehéz leírni, hogy azt sem tudom, hogyan kezdjek hozzá! Kalandos hajnalunk volt, elütött szarvastehénnel, fülesbagollyal, őzzel. A köd sűrű volt, és szitált, úgyhogy lassan rátelepedett mindenünkre, de tíz kilométer megtétele után, Gyöngyösre érve kiértünk belőle. Lábaink izmai, ízületei és szalagjai berendezkedtek az aszfaltos sétára.

    Halmajugra volt a vasárnapi nap közepe. Az egész távnak pedig a utolsó húsz kilométerét megelőző egyetlen pihenő. Új, kedves emberek csatlakoztak hozzánk és teával, pogácsával, pálinkával vártak minket.

    Itt kapott szót a batyuban pihengető félcipő is, ami nem volt rossz, de a jótól nagyon messze állt a zselés talpbetéttől függetlenül, ezért inkább visszapréseltem a lábaim a bakancsba úgy négy kilométer megtétele után.

    Innen már robotok mentek tovább. A következő szakaszon valahogy levált az agy a testről. Már nem lehet tudni, hogy mi fáj, és mennyire. Csak a tempó van, mert az előttünk elterülő táj horizont vonaláig tart a nyíl egyenes, aszfaltozott út, de Kál sziluettjét még takarja a pára.

    De ni! Nem soká lesz egy tábla! Jellegzetes zöld színét messzire látni előre, és ahogy közelebb vánszorog, előtűnik rajta az írás: Kál 10 km. Ezt a tizest sokan egyedül tették meg! Egy-egy ember között száz méternyi távolság is húzódott, így az előttem lévők kis neonzöld pontokká zsugorodtak 1-2 kilométer messzeségben.

    De mégis elfogyott az a hosszú út! Kál-Kápolna vasútállomásig már csak három falu maradt a régi 3-as főút kereszteződésétől, ami szintén hosszú volt ugyan, de igazából már fel sem fogtam, csak a tempóra összpontosítottam.

    Jobb, bal, bot, jobb, bal, bot, jobb, bal….

    Igaza volt Máténak abban, hogy mostanra nem gondol az ember a régiekre, inkább személyes kapcsolatot teremt a Jóistennel! Kápolna utcáin már nem volt bűnöm. Mindent megbeszéltünk.

    Hirtelen véget ért a főutca, a szakasz, a nap, a 130 kilométer és a hatvannégy együtt töltött óra. Mécsesek lobbantak, régi vers hangzott el hetvennyolc évnyi messzeségből, himnusz duruzsolt, könnyek hullottak, taps zúgott.

    A következő pillanatban már kényelmes autó száguldott velem hazafelé, ami pimaszul, másfél óra alatt felszippantotta a három nap távolságát. Ahogy a szélvédőn bámultam kifelé, befelé figyelve fogalmazódott meg bennem a felismerés:

    „Innen máshogy megyünk tovább!”


    Takács-Mlatilik Tímea

    (A beszámolóban a szerző fotóival.)

    „Hogy mi is jár a fejemben? Most rengeteg dolog… De főképp az elmúlt 3 nap. Megjártam az Utat, amit nagymamám is 1945. januárjában. 3 nap, közel 130 km és egy hatalmas hullámvasút érzelmileg és néha fizikailag is.

    Volt önfeledt nevetés és patakokban folyó könnyek, volt nagy zajos társaság és csendes magány, volt tánc és remegő lábakkal ücsörgés, volt futás és lassú bicegés, volt hangos éneklés és meghatott emlékezés.

    De volt ami végig kísért: egy fantasztikus csapat, rengeteg új élmény, a málenkij robotra elhurcoltak emléke és nagymamám hiánya.

    Köszönöm, hogy ott lehettem, köszönöm, hogy veletek mehettem!”