Málenkij robot megemlékezés 2020 – Kismaros

0
224

Kismaros, Nagymaros és Zebegény – Pálmai Béla kezdeményezésére – immár hosszú esztendők óta minden januárban közösen emlékezik meg a 75 évvel ezelőtt Szovjetunióba elhurcolt mintegy hatszáz civil áldozatról, az elhunytakról és azokról, akik a több éves kényszermunkatábor után hazatérhettek szülőföldjükre, a Dunakanyarba. Az idei megemlékezésnek Kismaros adott helyszínt.

Az ünnepi szentmisét Beer Miklós nyugalmazott püspök és Fejérdy Áron plébános mutatta be, közreműködött a vendégművészekkel kiegészített templomi kórus, vezényelt Embey-Isztin Gabriella. 

Áron atya az evangéliumhoz kapcsolódva a bűnről beszélt, a világ bűneiről, melyek következményeivel naponta szembesülünk mindennapi életünkben, kapcsolatainkban. Szent János evangéliumi kiáltása szerint a bűn hiány, a szeretet hiánya – emelte ki Áron atya. Homíliájában Ferenc pápa békenapi üzenetét is idézve arra világított rá, nem azért vagyunk most együtt, hogy egy totalitárius rendszer szörnyűségein siránkozzunk, vagy akár mai életünkre is gondolva rendre csak ellenségképeket gyártsunk, hanem hogy emlékezzünk az áldozatok emberségére, amely példaként szolgál mindannyiunk számára. Nem csupán azért kell emlékeznünk, hogy többet ilyen ne fordulhasson elő a világban, hanem azért is, hogy az emlékezéssel jó döntések megszületését idézzük elő. Az emlékezés tehát a remény megnyilvánulása is.

Dr. Rétvári Bence miniszterhelyettes a térség országgyűlési képviselője beszédében kiemelte, hogy a magyar társadalom szegényebb lenne a német származásúak tevékenysége, munkája nélkül. A dunakanyari svábokon kívül példaként említette többek között Aulich Lajos honvédtábornokot, Bajor Gizi színművészt, Hauszmann Alajos építészt, Semmelweis Ignác orvost vagy a Gundel családot. Csuka Tamás nyugalmazott püspök a református egyház képviseletében felidézte azokat az alkalmakat, amikor a rendszerváltás után tábori lelkészként öreg bajtársakkal, túlélőkkel beszélgethetett, akik megosztották vele megpróbáltatásaikat, testi és lelki szenvedéseiket. “A tífusz, az éhség és a hideg olyan mértékben szedték áldozataikat, hogy mire a tavasz beköszöntött a 37 ezerből már csak 1200-an voltunk” – idézte az egyik túlélő szavait. 

A szentmise után tartott beszédében Neubauer Rudolf polgármester a meghívott vendégek és hozzátartozók mellett külön köszöntötte a megjelent túlélőket, Mohr Ferencné Poldauf Máriát, Mohr Tibort és Zollerné Ritzl Terézt. A polgármester azt fogalmazta meg, milyen máig ható hiányosság, hogy a málenkij robotot, mint történelmi tényt a többség csak felületesen ismeri, pedig elemi kötelességünk emlékezni az elhurcoltakra. Mai világunk a 75 évvel ezelőtt útnak indított fiatalok generációjától vette át a stafétát –  jelentette ki. Egyetemi tanáraink az ő generációjuktól tanultak. A ma technológiái az ő kezük nyomán fejlődtek. Milyen életünk lenne, milyen világunk lenne, ha 75 évvel ezelőtt nem haltak volna meg oly sokan a málenkij robot lágereiben? – tette fel a kérdést. Az ő munkájuk, az ő tehetségük hiányzik a mai világból.

De akik túlélték a táborokat, szintén tele voltak hiányérzettel. Hiányoztak fiatalságuk legszebb évei. Hiányoztak a táborok lágereiben eltemetett rokonok, barátok, bajtársak. És amikor hazajöttek, hiányzott nekik, hogy erről a traumáról beszélhessenek. És hiányoznak egyre többen a túlélők, mert egyre kevesebben vannak közöttünk. Egyre kevesebbüknek tudjuk megszorítani a kezét – fogalmazott beszédében Neubauer Rudolf.

 Áron atya megidézte a Szentatya gondolatait. Rajtunk múlik, irányjelző lesz-e számunkra a málenkij robot emlékezete, és erőt tudnunk-e meríteni belőle – zárta szavait Kismaros polgármestere.

A koszorúzás után dr. Havasi János tartott előadást az elhurcolt és idegen földben nyugvó sírhelyek felkutatásának lehetőségeiről és nehézségeiről. Az előadó 2007-ben járt először Ukrajnában, hogy megkeresse azt a tábort, ahol édesanyja öt évig volt, és hogy dokumentumokat, sírhelyeket, ukrán vagy orosz visszaemlékezőket találjon. Az előadásból kiderült, hogy a szovjet hatóságok rendeletbe szabályozottan vezettek nyilvántartást az elhurcoltakról és az elhunytakról is. Azonban a kutatásokat megnehezíti az orosz és a magyar nyelv írásának különbsége, az ebből adódó tévedések megfejtése, valamint az azóta eltelt évek történelmi változásai. Ukrajna azon részein, ahol a kismarosiak, a nagymarosiak bányákban dolgoztak, ma harcok dúlnak. Az orosz levéltári anyagok nyilvánossá, vagy kutathatóvá tétele sem magától értetődő. A kutatások a történészek részéről levéltárakban, a feltárt visszaemlékezések megismerésében ma is folynak. A Gulág-, Gupvi kutatók Nemzetközi Társasága a szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások sorsának kutatására szakosodott önálló Gulág-, Gupvi-kutató dokumentációs központ létrehozását kezdeményezte nemrégiben. 

Lakatos Péter

Koszorúzás 

A 85 elhurcolt nevét rögzítő emléktáblánál az ünnepségen jelenlévő túlélők és hozzátartozók, a Kismaros Község Önkormányzata nevében Neubauer Rudolf polgármester és Aradi Szilveszter alpolgármester, Kismaros Német Nemzetiségi Önkormányzata nevében Erdővölgyiné Zachinger Melitta elnök és Buzásiné Delacesse Ivett, a Kismarosi Muzeális Gyűjtemény képviseletében Györei Piroska és Hipszki-Györei Katalin, Nagymaros Önkormányzata és a Nagymarosi Német Nemzetiségi Önkormányzat képviselő-testülete nevében Heinczinger Balázs polgármester és Ivor Andrásné elnök Zebegény Község Önkormányzata nevében Krebsz Gábor alpolgármester a Zebegényi Német Nemzetiségi Önkormányzat nevében Faludi Károlyné és Himmer Istvánné a zebegényi Sonnerblumen Hagyományőrző Alapítvány képviseletében Garamszegi Valéria és dr. Hirling András,  Magyar Országgyűlés nevében dr. Rétvári Bence országgyűlési képviselő helyezték el a megemlékezés koszorúit. 

A koszorúzás végén az elhurcoltak leszármazottjai a Müller háznál elénekelték a Békét a világnak című éneket.

Fotók: Révuti Norbert és Ungi Dániel