A kórusének máshoz nem fogható öröme

0
101

Újra élénk községünkben az egyházzenei élet. A Kismarostól elválaszthatatlan, évtizedek óta működő, tagjainak példamutató kitartásával szolgáló gitáros énekkar mellett ismét heti rendszerességgel próbál a vegyeskar is. Utóbbit, bár nem szűnt meg soha, az elmúlt években csupán alkalmanként, a nagyobb ünnepeken hallhattuk. Mostanáig. Az új lendület és a kisebb településekre aligha jellemző minőségi kórusének bizonyítékát mindenszentek napján, templomunk búcsúünnepén és decemberben közepén, az „Angyalvárón” is hallhattuk. Beszélgetés Embey-Isztin Gabriellával.

anygalvaro4
A kismarosi vegyeskar és a szokolyai gyermekkórus az Angyalvárón – Fotó: Révuti Norbert

 

Mielőtt Embey-Isztin Gabriella karnaggyal beszélgetnénk, idézzük fel Major Sándor atya szavait, aki így emlékezett meg a templom énekkaráról a Kilencven év a kereszt alatt című könyvben: „…a történet már jóval azelőtt elkezdődött, hogy én megérkeztem… 1956-ban került Kismarosra Bea József és családja. Jóska már a legelső időkben próbálta összeszedni a jobb hangú embereket, próbált énekkart szervezni. Jöttek is hozzá a hívó szóra, és bár nem hivatásos énekkarról volt szó, mindig nagyon lelkiismeretesen felkészítette őket a nagyobb ünnepekre. Annyiban könnyű volt a dolga, hogy Kismaros sváb eredetű, márpedig, ahogy mondani szokás: Ahol két sváb együtt van, az már egy énekkar… Két sváb már három szólamban is tud énekelni… Egyszóval nagyon szépen dolgozott az énekesekkel, és amikor megérkeztem 1970-ben, már az összes ünnepre ki tudtak állni. Csak, hogy néhány nevet is említsek az akkoriak közül: Néder Veronika néni, aki már régen nem él, Nádasi Laci, Pierer Dezső, Kiss Máriuszné, Keszei Károlyné, és sokan mások. Így teltek az évek, mígnem 1992 februárjában Jóska bácsi meghalt…

Még talán élt, amikor a későbbi utód, Embey Gabi beiratkozott a kántortanfolyamra. Aztán, miután levizsgázott, folytatta zenei tanulmányait, sorra járta végig a legkülönfélébb iskolákat, tanfolyamokat, már szinte túlképezte magát. És, minthogy egy rendkívüli zenei tehetség, hamarosan egy olyan énekkart állított össze, amelyik már nemcsak a nagyobb ünnepekre készült, hanem rendszeresen külön fellépéseken is szerepelt. Lelkesen tanította az énekeseket, egészen nívós darabokat vett elő, ennek következtében az énekkarnak hatalmas repertoárja lett. A cserkészotthont jól meg is pakolták a kottákkal. A munkájuk magas színvonalára bizonyíték, hogy sorra kapták a meghívásokat, még külföldön is felléptek. Egy Händel Alleluját minden nehézség nélkül, kristálytisztán, bármikor el tudtak énekelni.

Hihetetlen örömet okozott számomra, hogy ilyen minőségi énekkar volt Kismaroson, ezért ahol csak lehetett, próbáltam segíteni őket. Nagyon büszke vagyok rájuk. Gabi munkája szerintem utolérhetetlen… Külön gyerekkórust is szervezett, a tagjai azóta már felnőttek a nagy énekkarba. Nagy örömmel figyeltem éveken keresztül azt is, hogy nem csak helybeliek jártak énekelni, hanem a környékről, Nagymarosról, Verőcéről, Vácról is jöttek a fiatalok. A lányok vonzására aztán megjelentek a fiúk is, és jó volt nézni, ahogy párok alakultak, és még házasságok is születettek.”

–  Sándor atya szavaira nagyon büszke lehetsz…

– Természetesen az vagyok! És hallatlanul szerencsésnek tartom magam (ahogy erről az említett könyvben is beszéltem), hogy ilyen plébános mellett tehettem meg első próbálkozásaimat. Sándor atya nagyra értékelte az igényes egyházzenét, mindenben támogatta, segítette a kórus munkáját, fejlődését. Tette ezt úgy, hogy közben megbízott bennem és szabad kezet adott a repertoár összeállításában, koncertek szervezésében. Örökké hálás leszek neki. Nem véletlen, hogy a mai napig is rendszeresen visszajárunk hozzá néhányan énekelni a Migazziba egy-egy vasárnapi szentmisére. Ezek az alkalmak hihetetlenül sokat jelentenek nekem.

– Az elmúlt években hol dolgoztál, hol volt énekkarod?

– 14 éven át Fóton tanítottam, az Ökumenikus Iskolában. Nagyon szép éveket töltöttem ott. Örülök, hogy megismertem több felekezetet, fantasztikus barátokra, kollégákra, lelkészekre leltem a református, baptista és evangélikus testvéreink között. Az a gyermekkórus, amelyet ott a nulláról építettem fel 14 év alatt, egészen különleges ajándéka az életemnek. Hihetetlenül jó érzés, hogy ennyi mindent adhattam ezeknek a gyerekeknek. Hogy felejthetetlen zenei élményekben lehetett részük. Hogy eljuthattak a kórussal olyan gyönyörű helyekre, országokba, ahová egyedül valószínűleg nem tudtak volna. Hogy több mint száz (!) alkalommal vittem őket ez idő alatt hangversenyre, operába. Hogy minden évben volt jónéhány diákom, aki ének-zenéből tett érettségi vizsgát. Hogy az én hatásomra többen is ének-zenetanár pályára léptek. Mindezt úgy, hogy az iskola nem zenetagozatos, hanem a szokásos heti 1 énekórával dolgozik. Az utolsó öt-hat évben rendre megmérettettünk kórusversenyeken, minden alkalommal arany minősítést szereztünk. Kétszer nyertünk Nívó-díjat (ebből az egyiket országos kórusversenyen). A koronát az jelentette, amikor országos kórusversenyen fesztiváldíjat nyertünk úgy, hogy rajtunk kívül az össze kórus zenetagozatos iskolából érkezett. Nagyon büszke vagyok rájuk! Embertelenül sok munka volt ebben, de persze, egyedül nem ment volna. Két fantasztikus ének-zenetanár kollega (Cselőtei Anna és Németh Pál) segített a kóruspróbákon. De nem kétséges, hogy megérte. Kodály Zoltán szavai jutnak eszembe: „Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját… Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.”

– Új munkahelyeden, a szokolyai iskolában is szinte az első dolgod volt énekkart szervezni, igaz?

– Egyelőre három éves szerződésem van, és nemcsak ének-zenét, hanem kémiát és biológiát is tanítok, ami azért így sokkal megterhelőbb, mint amikor csak az ének-zenére és a kórusra kellett koncentrálnom. A tavalyi tanévben Boruzsné Bűdi Katinka tanárnő már lefektette a szokolyai iskolai kórus alapjait, ezt próbálom most folytatni. Egy kórust felépíteni minimum 10 évbe kerül. Bízom benne, hogy itt is sikerül majd minél több gyerekkel megtapasztaltatni a kóruséneklés semmi máshoz nem fogható örömét. Nagyon fontos célom a kórusépítés, de ennél még fontosabb, hogy minden gyerek szeressen énekelni, és zeneértő felnőtté váljék. Szeretném itt is kinevelni a jövő hangverseny-látogató közönségét. Első néhány hónapos munkám fontos eredményének tartom, hogy januárban körülbelül 25 diákkal ott leszünk az Erkel Színházban Verdi Rigoletto című operájának előadásán.

– Minek köszönhető, hogy újra hetente próbál a kismarosi vegyeskar?

– Hogy az elmúlt néhány évben csak a legnagyobb ünnepeken énekeltünk és azokra is csak alkalmi próbákkal készültünk, annak több oka is volt. Ezek közül csak egyet említek: nagyon sok erőmet kötötte le a fóti kórus vezetése, ami gyakorlatilag teljes embert kívánt. Az persze a vegyeskar korábbi színvonalát mutatja, hogy egy-egy alkalmi próbával is milyen kitűnően tudott az együttes énekelni. Fontos megemlíteni, hogy az énekesek nagy része a gitáros misékben töretlenül őrizte és őrzi a lángot… Idén szeptembertől úgy alakultak a körülmények, hogy ismét lehetőséget láttam a rendszeres munkára. Örvendetes, hogy a régi kórustagok mellett több új énekesünk is van.

– Tervezel-e újra gyerekkórust indítani a templomban, hiszen korábban is ezzel biztosítottad a folytonosságot, az utánpótlást?

– Erre most csak azt tudom mondani, hogy vágyom rá… Ugyanakkor érzem az erőm, a terhelhetőségem határait is…

– Melyek azok az alkalmak, amikor újra hallhatjuk a vegyeskart a kismarosi templomban?

– A templom énekkaraként alapvető feladatunk valamennyi nagy ünnepen (karácsony, virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, húsvéti vigília, húsvétvasárnap, pünkösd, úrnapja, búcsú) énekelni. Ezen alkalmakon felül is igyekezni fogunk szolgálni, a tervek között szerepel például egy nagyböjti vasárnap, Szentháromság ünnepe, augusztus 20., mindenszentek, halottak napja, Angyalváró hangverseny. Hogy ebből mennyit tudunk megvalósítani, az rajtam kívül a kórus terhelhetőségén is múlik, hiszen itt a többség többgyermekes, családos, unokás szülő, nagyszülő, akik nem kevés szabadidejüket áldozzák ily módon a közösségért. Feladatunk bőven van, és ehhez szeretettel várjuk egyházközségünkből szép hangú és jó hallású új énekesek jelentkezését is! Próbáinkat péntek esténként 7 órától fél 10-ig tartjuk a plébánián.

Réti József