Most pedig következzen egy újabb történet, a Vilcsekes évfordulókhoz kapcsolódóan.
Óriási kutatómunka ismét, amit most mi játszi könnyedséggel megkaphatunk, megőrizhetünk magunk és az utókor számára.
A gyűjtő – Wilczek-Nagy Levente – aki ahhoz képest, amit előző cikkének elején megírt (itt találjátok > https://kismarosikikialto.hu/ime-az-elso-szam-15-avagy-a-vilcsek-gyula-alapitvany-evforduloja/), miszerint első találkozásai Kismarossal nem hagytak mély nyomot benne, végül gőzerővel vetette magát bele dédapja kapcsán és által a helytörténetbe. Lényeges, és szinte kötelező érvényű, hogy tudjunk mindezekről.
Ez az írás szóljon hát a házról, amit Vilcsek Gyula építtetett, s amiben aztán jó néhány évig élt. Ugyan azóta többen használták állandó lakhelyül, s átépítésekre is sor került, de mégis megindít(ó) az a tudat, hogy valaha ezek között a falak között létezett az az ember, aki méltó volt arra, hogy gyermekeink a róla elnevezett intézményben tanuljanak.
Csadó Klaudia Bernadett
120
Már 12 éve annak, hogy a Kossuth Lajos és a Szokolyai út sarkán álló ház, a Vilcsek-ház falán az akkori tulajdonosok és az Önkormányzat egyetértésével megjelent a Tanítóra, a kismarosi népiskolában 45 évig tanító Vilcsek Gyulára emlékező tábla.
Azóta minden évben, a hivatalos március 15-i ünnepség előtt összejövünk azokkal, akik meg akarják őrizni egy, a falujáért sokat tévő ember emlékét, hogy rövid megemlékezés, egy tanuló kedves szavalata mellett tanúi legyünk a Vilcsek Gyula Általános Iskola, a Kismarosi Oktatásfejlesztési Alapítvány, és a Vilcsek Gyula Alapítvány új koszorúi felhelyezésének az emléklap alá. Az emléktábla annak a sarokháznak a falát díszíti, amelyet Dédapám még 1903-ban építtetett – egyes források szerint Kismaros harmadik „polgári” házaként. A Tanító abban az időben még a ma inkább Falumúzeumként ismert, régi iskolaépület két-szobás tanítói lakásában élt. Ott nevelte fel nyolc megszületett gyermekéből a felnőtt kort is megélő lányát és három fiát. Tanítói jövedelme ekkor tette lehetővé számára, hogy az életkörülményeit javítandó, új otthont teremtsen magának.
Ember tervez, – isten végez. Mire a ház elkészült, középső fia (nagyapám, Wilczek Béla) éppen megházasodott. Átmeneti segítségként Dédapám bérbe adta házát Nagyapámnak.
Az átmeneti segítség aztán évtizedesre nyúlott. Nagyapám öt gyermekéből négy született ebben a házban. Dédapám 1915-ben, két évvel nyugdíjba vonulása előtt mondta fel fiával a bérleti jogviszonyt, s 62 évesen költözött át saját házába az iskolai lakásból.
Itt élt aztán egészen 1934-ben bekövetkezett haláláig. Özvegye, Éberli Anna 5 évvel élte túl férjét. Halála után a testvérek megállapodása alapján a legkisebb fiú, Vilcsek Géza kapta. Mivel ő akkoriban a fővárosban lakott és dolgozott, csak hétvégenként látogatta az apai örökséget.
Nemsokára bérbe is adta a házat a fiatal Marosi József + Maros Mária házaspárnak, s magának csak a külön bejáratú, kisebb sarokszobát tartotta fenn. Amikor a háború eseményei 1944-ben már megközelítették Budapestet, Géza bácsi hazamenekült Kismaros-ra. Miután férjét behívták, a falu óvónője, Mica néni átköltözött szüleihez, de azért rendszeresen segítette a házban egyedül maradt bérbeadóját, Vilcsek Gézát. Ő élt itt akkor is, amikor ’944-45 fordulóján Kismaroson is megjelentek az előrenyomuló szovjet hadsereg katonái. Az egyedül élő, s már kora fiatalságától nagyothalló Géza bácsi nem vette jó néven a házába betörők „zabrálását”. Élénk tiltakozását – szerencséjére (nagyothallása miatt gyengeelméjűnek hitték) – csak szapora fenékberugdosással a házból kikergetése követte, egyetlen kis bőrönddel a kezében. Ezzel érkezett meg az akkor Nógrádverőcén, a Kossuth utcai Greff-házban élő bátyjához, akinél a háború befejeztéig lakott. A Vilcsek-ház szó szerint ebek harmincadjára jutott – a katonák jelentős rongálást, de főleg mocskot maguk után hagyva távoztak onnan (a Kossuth utcai fronton lévő nagyszobát egyenesen istállónak használták).
A front elvonultával Vilcsek Géza újra munkába állt és visszaköltözött a fővárosba. A házat „államosították” és miután a falu óvodáját már korábban is megszervező és azt működtető Marosiné, Mica néni a falubeliek segítségével a házat kitisztította, rendbe hozta, átmeneti-leg itt tudta gondozni óvodásait. A kis Marosi Gyuri még ide járt óvodába. Az amerikai fogságból hazatért Marosi József közben „minden követ megmozgatott”, hogy a ház tulajdonjogát vissza-adassa a jogos tulajdonosának. Ez a ’40-es évek vége felé – nem kis szerencsével – sikerült is neki. Közben az óvoda is átköltözött másik házba, így a Vilcsek-ház használatát és gondozását Géza bácsi ettől már a korábbiak, a háború előtt megszokot-tak szerint osztotta meg a Marosiakkal. Amikor az ’50-es évek második felében nyugdíjba ment, végleg hazaköltözött Kismarosra. A Marosi-házaspár kedves, idős rokonként fogadta, segítette, később már gondozta is. Gyuri (dr. Marosi György, a szegedi egyetemi klinika főorvosa, egyetemi tanár) elmondása szerint nagyothallása mellett az sem okozott gondot, amikor az idősödő ember rendszeresen kezdett beszámolni az őt éjszakánként meglátogató pumáról. Ez a családias viszony alapozta meg, hogy már jóval nyugdíjba vonulása után, ún. eltartási szerződést kötött a házaspárral, amit csak néhány évig élvezhetett. A ház eddig utolsó Vilcsek lakója 1963 áprilisában elhunyt és szülei mellé, a kismarosi temető Vilcsek-kriptájába temették.
A ház átkerült Marosi József és felesége tulajdonába, s így az általuk szükségesnek tartott javításokat, átalakításokat már ők végezeték, végeztették rajta – csaknem negyven évig.
Férje halála után Mica néni sokáig élt egyedül a házban – fia, dr. Marosi György már a szegedi klinika megbecsült orvosprofesszora volt. A 2000-es évek elején, amikor állapota ezt már szükségessé tette, fia magához vette édesanyját Szegeden. Eleinte még a tavaszi, nyári hónapokat itt töltötte, később már csak heteket, majd ezek lehetősége is megszűnt számára. Ettől kezdve a ház gyakorlatilag lakatlanná vált, s csak Emmer István baráti gondoskodásának volt köszönhető, hogy nem pusztult le.
A 2000-es évek második felében megjelentünk a faluban mi is, Vilcsek Gyula leszármazottai, a dédunokák és az általuk létrehozott Alapítvány (előző cikkünkben írtunk róla, itt https://kismarosikikialto.hu/ime-az-elso-szam-15-avagy-a-vilcsek-gyula-alapitvany-evforduloja/ a szerk.).
Már a kezdetekben felvetődött, hogy az Alapítvány vásárolja vissza a házat, de a kuratórium akkori elnöke, Neubauer Rudolf érdeklődésére Szegedről elutasító választ kapott. Marosi György akkor elmondta, hogy édesanyja ragaszkodása nem engedi a ház elidegenítését.
Eltelt néhány év, s a családi körülményeimben beállt változások miatt ismét lakást, újabb otthont kellett keresnem. Nyugdíjasként már nem kötött helyhez a munkaviszony, így nagyobb körben érdeklődhettem. Szinte elsőként jelent meg gondolataimban a Vilcsek-ház. Megkeresésemre most nem kaptam elutasító választ. Gyors megállapodásunkat csak a mindkét oldalon jóindulatúan „besegítő” ügyvédbarátok nyújtották ki hónapokra, s így csak 2015. április 1-én cseréltem –62 év után– budapesti, budai állandó lakásomat kismarosira. Ezzel csaknem egyidőben megkezdődtek a ház felújítási, átalakítási munkálatai. A kivitelezőktől csak három dolgot kértem alapvetésként szem előtt tartani: a házat küllemében, de belül is az eredetihez legjobban közelítő képre kell formálni, a munkák befejezése után legalább harminc évig ne kelljen újra a házhoz nyúlni és a tornác egyik oszlopára már befészkelt fecskepárt semmiképp nem lehet zavarni az utódok felnevelésé-ben.
A kisfecskék felnőttek és kirepültek. A másik kettőt ne részletezzük. A ház külső képének visszaállítását három évvel ezelőtt sikerült befejezni a külső lábazat helyreállításával. A valamikor elbontott nyári konyha épületének újraépítésével védett helyet teremtettünk a kerti munkát segítő eszközeink, a kerékpár, a ping-pong asztal és az idősödő, de remekül szolgáló autónk tárolására. A tornácra nyíló három bejárati ajtó közül csak kettőt tartottunk meg, de az egyik ezek közül is a villanyórákat és a napelemrendszer inverterét takarja. A tornác teteje alatt két saját építésű, és egy általunk felhelyezett műfészekben már három család nevelt fel új fiókákat. A munkálatok alatt kivágott, már korábban csonkolt fenyőfa-torzó helyett az udvarban már két szépen fejlett, fának nevelt cserszömörce ágai, a nagyra nőtt és bőven termő sombokor és a gyakran télen is virágokat hozó japán birs keretezik a gépkocsi beállót. A kertből kipusztult, kiégett málnás helyét füvesítettük, egy-egy nemeskökény – és törpeszilva fát ültettünk. A sombokor már most is gyönyörűen virágba borult.
(Köszönet dr.Marosi Györgynek ismereteink gondos és készséges kiegészítéséért!)
Hát ennyi a Szokolyai út 2. sz. alatti ház elmúlt 120 évének általunk megismert története. Szeretnék olyan környezetet teremteni számára, amelyben legalább még egyszer ennyi évig tudná szolgálni a vele kapcsolatot teremtőket.
Íme a szám – 120.
Wilczek-Nagy Levente
